A Telltale-tõl megszokhattuk, hogy a 2004-es BoneVille óta igen beteg humorral megáldott kalandjátékokkal árasztják el a piacot (Strong Bad, én sosem felejtelek), így már a tavaly decemberi Jurassic Park feldolgozásnál is félõ volt, hogy mi lesz itt. Aztán felsóhajthattunk, mert habár egy adventure-light-ot kaptunk, de pont a sztori sikerült olyan hangulatosra és komolyra, mely miatt érdemes volt végignyomkodni a \'80-as évek kvarcjátékaival vetekedõ összetettségû feladatokkal dobálózó remeket.
Ha valaki most is egy hard-core kalandot vár, akkor sajnos ki kell, hogy ábrándítsam, mert a The Walking Dead: The Game - Episode 1: A New Day inkább egy interaktív fejezet a képregénybõl/sorozatból, mintsem videojáték. Nemhogy kaland... A Casuar-osodás egyik jele, hogy alig pár helyszínen fogunk megfordulni, az egyéni kompetenciáktól függõen 2-3 órányi játékidõ során. Tetszett, hogy a párbeszédek lefolytatásánál a való élethez hasonlóan igen szûkös idõkeretben kell kiválasztanunk a nekünk megfelelõ válaszokat (lásd Fahrenheit? - Norbi). Elvégre, akkor sem filózhatunk napestig, ha azt a felszólítást halljuk a való életben, hogy \"jegyeket-bérleteket\", vagy azt a kérdést, hogy \"két kiló, maradhat?\". Természetesen az angol nyelv ismerete (vagy a német, vagy a portugál, vagy bármelyik elterjedtebb európaié, amelyik nem magyar) nélkül az egész egy tippelgetésbe oltott kapkodásba csaphat, aztán csodálkozunk, hogy hullanak körülöttünk a statiszták a rossz döntéseinknek köszönhetõen. Ami azért is kellemetlen, mert amúgy a felbukkanó szereplõk könnyen belophatják magunkat a szívünkbe, mint például az öreg Hershel fia; vagy éppen ellenkezõleg, legszívesebben elkennénk az orcájukat egy péklapáttal, mint a hõsünkkel igencsak ellenszenvezõ, a 20-as éveiben járó lányát megveszekedetten tõle védõ szívbajos \"öregúr\", Larry. A felbukkanó szereplõk nagy része nem hagyja hidegen a játékost (személyes kedvencem a 10 év körüli kislány, Clementine, aki egyedül jobban képes megvédeni magát a járkáló halottaktól, mint a banda nagy része együttvéve).

A játékmenet a Jurassic Park: The Game óta ha nem is jelentõsen, de kissé átalakult, finomodott. Alapvetõen most is a WASD gombokon kell tartanunk a bal kezünket, miközben jobb kezünkkel az egeret markolásszuk õrülten, hogy a szemünket a képernyõre szegezve vadásszunk a használható hotspotokra (jobbkezesek fejenállva gyakorolhatják ezt a mutatványt). Hála az égnek, a kisméretû helyszíneknek köszönhetõen a futást elõidézõ Shifthez csak ritkán kell nyúlnunk, így elkerülhetõ az a frusztráció, ami a Tales of Monkey Island óta jelen volt a cég játékainál. Látszik, hogy inkább a Walking Dead rajongóknak készült a produktum (ezt bizonyítja Glenn felbukkanása is…), mintsem a vérbeli kalandoroknak: még a JP-hez képest is egyszerûsödött minden. Most nem fogunk helyszínelõset játszani, beragadva 1-2 szobából álló helyszínekre, hanem a felbukkanó pár tárgy megvizsgálása után inkább a körülöttünk ténfergõ karakterek lelki világát kell ápolgatnunk (hol vagyunk a Sam and Max-ektõl, vagy a Back to The Future részektõl?)

A QTE szituációk (képernyõn megjelenõ gombok idõre történõ nyomkodása) mennyisége erõsen megcsappant; az egész történet során, ha háromszor futottam bele ilyenbe. Ezzel szemben megszaporodtak az akciójelenetek (tekintve a zombis témát, ez talán nem is olyan fura), ahol nincs más dolgunk, mint a ránk támadó hörgõ ellenfelekre vinni az erõsen imbolygó kurzort, és lenyomva az egeret addig csépelni õket, míg el nem hallgatnak. Logikai feladvánnyal egész idõ alatt nem sikerült találkoznom (SPOILER!: ha csak azt nem vesszük annak, hogy az egyik jelenetben el kellett csalni az utcán ténfergõ Járkálókat a túloldalra, és ehhez a tv szaküzletben be kell kapcsolni a zajdobozokat, melyek hangereje így is túl gyengének hat. De sebaj, ott van mellettünk egy tégla: nesze neked, kirakat…), a JP egy/másfél, szürkeállomány megmozgató feladatához képest azért ez édeskevésnek mondható.

A New Day grafikai prezentációjának jót tett, hogy a lassan nyolcadik évébe lépõ Bone engine-re ráhúzták a Cel Shaded technológiát, ami miatt a látvány mérföldekkel nõtt az eddigiekhez képest (tudom, hogy mindig ciki a JP Game-hez hasonlítani, de annak a bunkeres folyosóit, amelyek a Half Life elsõ részét alulról nyaldosták kidolgozásilag, sosem felejtem), plusz a rajzfilmes megjelenítés nagyon jól illeszkedik a képregény adaptációhoz. A gépigény pedig igen barátságosnak tekinthetõ, egy 2-3 éves alapkonfigon is szépen az egekig húzhatóak a grafikai beállítások reccenés nélkül. Az audiószekció elég erõsnek mondható annak ellenére, hogy nincsen kooperáció a filmsorozat készítõivel, így teljesen önálló dallamokat hallhatunk, és a zombikergetõzésben igen kezdõnek számító Glennek sem az õt a képernyõn alakító Steven Yeun, hanem a Telltale-veterán Nick Herman kölcsönzi a hangszálait.
A Walking Dead játék elsõ fejezetét nyugodt lélekkel tudom ajánlani az eredeti sorozat rajongóinak, de a teljesen újoncok is bátran próbát tehetnek vele! A Telltale az NCIS megbecstelenítése, és a nem teljesen kiforrott Jurassic Park feldolgozás után egy kifejezetten izgalmas, az utolsó másodpercekig a feszültséget a plafonon tartó eresztést kalapált össze! Ájm lávinit!
_______________________________________________________________________________________________________________________
Ui.: Elvileg ebben a hónapban várható a 2. epizód is.
Kick