Neményi Mária
KIS ROMA DEMOGRÁFIA
A Központi Statisztikai Hivatal Demográfiai forgatókönyvek 1997–2050 címen készített szakanyagának vitájában már felmerült – kormánypolitikusok, politikai közírók eszmefuttatásait és javaslatait nagymértékben befolyásolva –, hogy a népesedési elõrejelzések aggodalommal figyelmeztetnek egy olyan populáció növekedésére, amely az iskolázatlan, sokgyermekes, az állami szociálpolitika nyakán élõsködõ családok tömegét szaporítja, és bár a leírt és elhangzott szövegek óvakodtak használni azt a szót, hogy cigány, de félreismerhetetlen módon erre az etnikumra utaltak.
Vagyis hát nem vagyok biztos benne, hogy erre az etnikumra. És éppen ez a problémám mindannyiszor, amikor szociológusok, demográfusok, újabban etológusok (viselkedéskutatók), sõt, számomra ijesztõ módon a biológiai evolucionizmus követõi cigányokról, mint etnikumról akarnak szólni akár a legnagyobb jóindulat hangján, közben nem tesznek mást, mint maguk is hozzájárulnak ahhoz, hogy a többségi társadalom által sztereotipikusan megjelenített, elõítélettel sújtott, szegregált és kirekesztett embercsoport egészét egy negatív és félelmet keltõ kategóriába számûzzék. Ebbe a kategóriába egyaránt beleértik azokat, akik sajátos kultúrájukra, etnikai közösségükre jellemzõ hagyományaikra büszkén, akár õseik anyanyelvét õrizve, akár azt elhagyva, de a tradíciókat tovább folytatva magukat cigánynak (romának, beásnak stb.) vallják, de azokat is beletuszkolják, akik eltérõ bõrszínük, és nagyobbrészt éppen a környezõ társadalomból érkezõ megkülönböztetés folytán – olykor akaratuk ellenére, olykor a bélyeget kényszerûen elfogadva – a többség minõsítése révén válnak cigánnyá.
Ez az egy kategóriába sorolás – megengedem – lehet ésszerû, hiszen egyes érvelések szerint mindegy, hogy valaki magát cigánynak tartja-e vagy sem, ha a környezete cigánynak minõsíti, mivel egyformán sújtja õket a többségi megkülönböztetés, ezért a sorsuk is hasonlóvá válik. De ez az ésszerûség csak addig elfogadható, ameddig nem a cigányokról, hanem a többség és a kisebbség viszonyáról akarunk általa megtudni bármit is. Így el tudom fogadni a Kemény István–Kertesi Gábor–Havas Gábor nevével fémjelzett országos reprezentatív cigánykutatás olyan kemény adatait, amelyek az iskolázási, munkavállalási esélyekrõl, a lakóhelyi és lakásviszonyairól, szociális ellátottságáról szólnak, mert felhívják a figyelmet arra, hogy a testével megjelölt emberek csoportja szisztematikus hátrányt szenved az élet minden olyan területén, ahol a többségi társadalom intézményeinek képviselõivel szembesül. De nem tudom elfogadni, hogy ez a kutatás a cigányokról szól, legfeljebb azt, hogy az általuk vizsgált populáció nagyjából lefedi a származásuk alapján megkülönböztetettek körét.
Természetesen nem szól azokról a kevesekrõl (fogalmunk sem lehet róla, valójában mennyien vannak), akiknek mégis sikerült kitörni a többségi társadalom által rájuk kirótt szerepbõl. Ide sorolnám azokat, akik a már évtizedek óta törvények által garantált állampolgári egyenjogúság szûkre szabott, de mégis létezõ útján járva iskolázottságukkal, tehetségükkel, egyéni akaraterejükkel és erõfeszítésükkel kikerültek abból az ördögi körbõl, amely fogva tartja a cigánynak minõsített társadalom többségét, de nem kívánják megtagadni származásukat, vagy azokat, akik akár házasodás, keveredés, tényleges asszimiláció folytán legfeljebb családi legendaként õrzik etnikai gyökereiket. Mindannyian tudjuk, hogy léteznek ilyen emberek, ilyen polgártársaink. Ott vannak az egyetemeken, fõiskolákon, kórházakban és önkormányzatokban, iskolákban és színházakban, hangversenytermek pódiumán, ismerünk roma származású vízvezeték szerelõket és építésvezetõket, szülésznõket és orvosokat, zenészeket, színészeket, újságírókat. Feltételezzük, hogy õk is laknak valahol, nekik is van családjuk, van szétosztható jövedelmük, van kultúrájuk és van értékrendszerük. Õk azonban soha nem fognak bekerülni az ún. cigánykutatás akármilyen módon meghatározott mintájába, minthogy nem okoznak problémát azok számára, akik a romakérdést mint égetõ szociális problémát kívánják tárgyalni. Aki az ilyen emberek létszámát bagatellizálja, és az irántuk való érdeklõdést feleslegesnek tartja, az maga is foglya annak az illuzórikus korrelációnak, amely a barna bõr és a társadalmilag elítélt tulajdonságok közötti összefüggés tételezésében nyilvánul meg.
Így tehát érezhetõen csonka és egyoldalú marad az a kutatás, amely önkényesen minduntalan lefaragja a sikeresen kimenekülõket azok körébõl, akikre figyelmét összpontosítani kívánja, hiszen a cigány kategóriába rekesztettek így már csak azok lesznek, akik – talán részben belsõ, de sokkal inkább külsõ, a társadalmi diszkriminációból fakadó – okokból a többségi társadalomtól eltérõ karaktervonásokkal jellemezhetõk. Így aztán ebbe a kategóriába együtt kerülnek bele azok, akik – mint fentebb már említettem – õseik hagyományait továbbápolva olyan szokásokat követnek, amelyek eltérnek a magyar társadalmi többség gyakorlatától, tehát pl. korán házasodnak, sok gyermeket vállalnak, erõteljesen építenek a nagycsalád támogató erejére mind a gyermeknevelés, mind a munkavállalás terén stb., azaz egyes megfogalmazások szerint az ún. demográfiai átmenet elõtti korszakra jellemzõ, kevésbé modernizált életformát élnek, és azok, akik a nagyvárosi gettók nyomorlakásaiban, lerobbant lakótelepeken vagy éppen kistelepülések leromlott parasztházaiban élik a modern ipari társadalom marginalizáltjainak, kiszorítottjainak a szociálpolitika köldökzsinórján lógni kényszerülõk életét. Lehet, hogy ezekben a családokban is magasabb a magyar lakosság egészéhez viszonyítva az átlagos családonkénti gyerekszám, de ennek oka már nem a hagyományõrzésben, nem az etnikai kultúra tudatos követésében, hanem inkább a fiatal nõk nemi kiszolgáltatottságban vagy abban rejlik, hogy más jövedelemforrás nem adatik számukra, mint pl. a gyermekek után járó szociális támogatás. Ez a viselkedésforma azonban nem etnikum függõ, semmiképpen nem hozható összefüggésbe a sajátos hagyományokkal, hiszen ezt a jelenséget a nyugati világ minden ipari társadalmában megtalálhatjuk, bõrszíntõl, vallástól, kultúrától függetlenül – nem beszélve a hasonló életre kényszerített hazai nem-cigányok szintén nem elhanyagolható rétegétõl.
Mi is tehát a probléma ezzel a homályos és nem következetes, etnikumot és szociális helyzetet, \"biológiait\" és \"kulturálist\", a többségtõl való eltérés tudatos és kikényszerített változatát egybemosó kategóriával, amelyet a szociológiai, demográfiai, etológiai kutatások az egyszerûség kedvéért cigánynak neveznek? Számomra leginkább az, hogy a tudatosan vállalt kulturális \"másság\" bizonyos jegyeit önkényesen kivetíti egy olyan populáció jellemzésére, amely azonban a többségi társadalomtól nem etnikuma, nem tradíciói, nem értékrendszere, hanem sokkal inkább a hátrányos társadalmi megkülönböztetés, vagy mondjuk ki nyíltabban: a faji megkülönböztetés következtében tér el. Ezáltal összemosódik a kutatás tárgya – adott esetben a \"cigány\" populáció leírása – egy társadalmi viszonyrendszer szomorú következményével, és amikor a kutató azt hiszi, hogy objektív módszerekkel egy sajátos népcsoportot ír le, valójában a megkülönböztetés áldozatainak kilátástalan helyzetérõl tudósít.
Ezt a kivetítést alkalmazza sajnálatos módon az nemrég elkészült – egyébként tényleg jó szándékú és korrekt – szakanyag is, amely a roma népesség demográfiai jellemzõirõl és létszámának 2050-ig várható alakulásáról szól. (A roma népesség demográfiai jellemzõi, kísérleti elõreszámítás 2050-ig, KSH, Budapest, 1999. augusztus.) Miután leszögezi, hogy a hazai cigányság létszámának közvetlen népszámlálási információk alapján történõ meghatározása mind a nemzetiség, mind a nyelvismeret alapján problematikus, hiszen – hasonlóan más magyarországi nemzeti kisebbségekhez – anyanyelvét ez a populáció nagymértékben elveszítette, valamint az önbevalláson alapuló létszámuk erõsen ingadozik az éppen adott politikai-társadalmi klímának megfelelõen, különbözõ kutatások becslési módszereire alapozza a mai cigány lakosság méretének megállapítását. Az MTA Szociológiai Kutatóintézetének 1971-es és 93-as, Kemény István által vezetett kutatásai, valamint a KSH 1993-as reprezentatív adatfelvétele segítségével korrigálja az 1990-es népszámlálási adatokat, és egy 3,5-ös szorzót alkalmazva jut el a cigányság \"bázisnépességének\" nagyságához – azaz a szociológiai mintavétel eszközeivel kiválasztott és felkeresett családok-háztartások tagjait és a saját bevallásuk alapján cigány identitással rendelkezõket ugyanazon csoport, \"a cigányok\" – tagjainak tekinti. Míg a Kemény-féle reprezentatív vizsgálat, amelyben azt tekintették cigánynak, akit a környezete annak tartott, törekedett arra, hogy megkérdezettjei legalább elismerjék, cigányok-e vagy sem, és a kutatás végül azok körében folyt, akik ezt a kívülrõl érkezõ meghatározást elfogadták, a KSH valójában kérdezõbiztosaira bízta, hogy az összeírt lakásban lakók összességérõl a következõ megállapítást tegye: \"cigány életvitelû közösség\" tagjai-e, \"átmeneti életvitelû közösségnek\" tekinthetõk, vagy pedig \"nem cigány életvitelû közösségrõl\" van-e szó. Jobb nem belegondolni, minek alapján döntötték el az adatfelvételt végzõk, hogy az együtt élõ személyek cigány származásúak, a cigány kultúrát, hagyományokat ápolóak-e, vagy esetleg csak egy részük kötõdik vérségi vagy életviteli okokból a cigánysághoz. Nem tudok másra gondolni, minthogy a bõr-, haj- és szemszín, testalkat \"rasszjegyeit\" kiindulópontnak tekintve olyan jellegzetességeket kerestek, amelyek a többségi társadalom szemében a cigány életvitel attribútumai, és amelyeket a magyar lakosság körében végzett elõítélet-vizsgálatok oly bõségesen tártak fel az elmúlt évek során. Nem tartanám itt szükségesnek megnevezni azokat a negatív jelzõket, a kirekesztést igazoló sztereotípiák azon gyûjteményét, amely e különös feladatukhoz támpontul szolgálhatott.
Kialakult tehát a demográfiai elõrejelzések kiinduló létszáma, amelynek azonban nemcsak mérete, hanem életkori megoszlása, valamint szociológiai jellegzetességei – iskolázottság, területi elhelyezkedés, lakásviszonyok, családszerkezet, gyermekszám, gazdasági aktivitás, stb. – is fontos részei a további számításoknak. A kiindulópontok közé került annak leszögezése, hogy \"a roma népességet sem az asszimiláció, sem a nemzetközi vándorlás érdemben nem fogja érinteni\", tehát a szerzõ zárt népességgel számolt. (Vajon csak az egyszerûbb számíthatóság kedvéért, vagy Kasszandraként a szerzõ tudja, hogy a kiszorítás, a marginalizáció, a szegregáció az elkövetkezõ 50 évben is fennmarad?) Ugyanígy a kiindulópontok között szerepel a termékenység és halandóság mai aránya, azaz a 3,1-es termékenységi arányszám (100 roma nõ átlagosan 310 gyermeket szül élete folyamán – ami az országos átlag több mint kétszerese) és a roma férfiak és nõk születéskor várható átlagos élettartama, amely szintén hatalmas, 8–10 évnyi különbséget mutat az országos adatokhoz képest. A becslések szerint ugyan a roma népesség termékenysége és halandósága is csökkent az 1990-es években, de ezzel együtt még ma is 2%-os (belsõ) szaporodás jellemzi ezt a populációt. Azt feltételezni, hogy a termékenységi arányok a továbbiakban is jelentõsen eltérnek a többségi arányoktól, megint csak abból a statikus szemléletbõl fakad, hogy a cigánynak tekintett populáció tagjai körében az elkövetkezendõ években sem fog jelentõsen növekedni az iskolázottság, a szakképesítés megszerzése – ezen belül különösen a nõké –, hiszen ha e téren történne változás, ugyanaz következne be, mint Európa legkülönfélébb kultúrájú, vallású, nemzetiségû népeinél a 20. század folyamán, ahol ez az egyszerû összefüggés (magasabb iskolai végzettség – alacsonyabb termékenységi ráta) mindenütt a gyermekszám radikális csökkenését eredményezte
Nem kívánom részletezni a szakanyag által felkínált három alapforgatókönyv és két kiegészítõ szcenárió minden számítását, amely a termékenységi és halandósági feltételek ún. \"fiatal\", \"alap\", és \"idõs\" változatának kombinációiból következik. A távlati tervezés céljára az alapváltozatot javasolja, amely \"reálisan mutatja be az etnikum jövõbeni létszámváltozásait, és alapot ad a demográfiai létszámokra épülõ más, így iskolázottsági, foglalkoztatási következtetések levonására is.\" Ennek megfelelõen kimondja: a roma közösség létszáma mintegy kétszeresére emelkedhet a következõ ötven évben, és mivel az országos népesség-elõreszámítás 2050-re 8 milliós lakossági létszámot valószínûsít, a roma népesség aránya akkorra a mai 5%-ról 15%-ig emelkedik. A roma csecsemõk aránya a mai egyhatodról több mint egynegyedre fog emelkedni, a roma fiatalok aránya is eléri a korcsoportjuk 24%-át. A munkaképes korúak (20–64 évesek) körében a mai 4%-os arányuk 2050-re eléri majd a 16%-ot, vagyis minden hatodik potenciális munkavállaló roma lesz a jövõ században, olvashatjuk. Összességében – számolva az évtizedenkénti 100–120 ezres gyarapodással – a jövõ század közepére a roma kisebbség létszáma reálisan elérheti az 1,2 millió fõt.
Mit von le ebbõl egy objektív, értékmentes, statisztikákra és valószínûségi számításokra alapozó szakanyag? Hogy mindez \"elõre vetíti a »roma-problematika«, etnikai feszültség várható erõsödését Magyarországon.\" És a már évtizedek óta a legkülönfélébb kormányprogramokban, párthatározatokban, vagy tudományos kutatások konklúziójaként vissza-visszatérõen megfogalmazott feladatok mellett (iskolázottságot, foglalkoztatottságot erõsítõ politika szükségessége, amely a cigányság gyorsabb integrálódását eredményezi) nem habozik az ún. anti-natalista hatású rész-családpolitika (értsd: bizonyos embercsoportok szaporodását csökkenteni célzó intézkedések) szükségességét is megfogalmazni.
Cikkemben abból indultam ki, hogy a cigánykutatások gyakran összemossák az etnikai identitása, kultúrája alapján magát cigánynak vallók és a rosszindulatú társadalmi megkülönböztetés, a rasszizmus áldozatainak körét, akiket – nem kérve, és nem is kíváncsian az õ véleményükre – az egyszerûség kedvéért cigányoknak minõsítenek. Az egyik fajta minõsítés értelmében cigánynak tekintettekrõl szerzett tapasztalataikat fenntartás nélkül átvetítik a másik fajta cigány kategóriára.
Vegyük az egyik példát egy újabban ismét divatossá váló tudományos területrõl, az etológia kutatásai körébõl. Egy hagyományõrzõ, zárt, sok rokoni kapcsolatot magába foglaló kétszáz fõs beás cigány közösség termékenységi szokásai, családszerkezete, kapcsolati hálója – amelyet a kutató egy hasonló település szintén kisszámú, de tõlük eltérõ nem-cigány családjainak viselkedésével hasonlít össze, elegendõ alapot szolgáltat számára, hogy általa a romák r-típusú szaporodását (azaz: magas termékenység, alacsony szintû szülõi gondoskodás), civilizáció elõttiségét, a természeti állapothoz való közelségét bizonyítsa. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy a tudomány is hozzájárul a negatív társadalmi jelenségek biologizálásához, vagy legalábbis annak az elterjedt, és elõítéletekkel terhes elképzelésnek a fenntartásához, hogy a genetikai úton, születéssel szerzett tulajdonságok egyúttal egy bizonyos, elkerülhetetlen sors felé irányítják az adott népesség tagjait.
De azok a szociális elkötelezettségrõl árulkodó kutatások, amelyek – akarva-akaratlanul - a biológiai ismérveket és (éppen a kisebbségi létbõl és a társadalmi kirekesztettségbõl fakadó) szocializációs jellegzetességeket egy kategóriába rendezve fordulnak az ekként cigánynak minõsítettek felé, nem kevésbé veszélyes módon bizonyos problémák etnicizálásához járulnak hozzá.
Együtt pedig ez a kétfajta tudományos attitûd azt eredményezi, hogy a \"cigánykérdés\" fenyegetõ, növekvõ tömegû, megváltoztathatatlan irányban elõre haladó idõzített bombaként sejlik fel elõttünk, ami ellen nem lesz már elégséges fegyver az oly gyakran ismételgetett \"tanulni, munkahelyet teremteni, felvilágosítani\" jelszavak jó szándékú ismételgetése, és gondolom, az Európa felé menetelõ Magyarország talán mégsem vetheti fel komolyan a malthusianus megoldás lehetõségét. Talán fel kellene már ismerni, hogy a társadalmi többség és kisebbség elmérgesedett viszonyában nem a kisebbségé a felelõsség abban, ha nem sikerül élniük a papíron mindenkit egyenlõen illetõ jogokkal. Nem ártana az ún. cigányokra irányuló kutatások helyett az olyan kutatásokra is odafigyelni, amelyek azt bizonyítják, hogy éppen a társadalmi többség által irányított intézmények diszfunkcionális mûködése, képviselõinek a többségi normától való eltérés iránti érzéketlensége vagy még inkább türelmetlensége, a mindennapi elõítéletességre ráerõsítõ központi és helyi politikai megnyilvánulások – és mindezeknek a média, elsõsorban a televízió hathatós segítségével történõ felnagyítása – emeli egyre magasabbra azt a nálunk még csak virtuális falat cigányok és nem-cigányok között, amelyet szégyenletes módon Csehország egy kisvárosában már fel is építettek.
