Megint egy új-régi költeményem, amit még nem tettem közzé sehol.
A láncaira omló genetikát
hullaházakba, légszomjjal cipelve
nagy izzadtságok között temetik át,
fekete gyászszín-ruhákat viselve.
A pepita-köveken zendül a húr.
Lábdoboktól mereng ma a ravatal.
Szûk szavaival hiszi szentül az Úr,
hogy ez csak egy bátorító csatadal.
A halottak élén eljár valaki.
Egy nõ! Nem rég a fia lehurrogta:
(mert a temetés nem ilyen anyagi)
\"mért jársz ilyenkor lila velúrokba\'?\"
Egy állig érõ lila fátyol mögül
félelmezi másik fia urnáját.
Szilajul, két karjával fonja körül,
eljátszva egy halálpontos túszdrámát.