Írtam egy új verset.
Címet még nem adtam neki.
Egy részeges és korai hajnalon
áram nélkül, a gyertyák fénye között
fekszem a kelmével húzott pamlagon
az omlatag dohányzóasztal mögött.
A nyakamig ér fel a koszos lazsnyak,
(oly poros, hogy alig kapok levegõt).
De lényegtelen, ezt használom pajzsnak,
mivel védem ezt a régi heverõt.
Felülök. Pár flaskányi denkó néz rám.
A szilárd újhold fénye bevilágít:
(elõkerül az üvegen az évszám)
álmomban se láttam még evilágit.
Kevéske cigarettám is maradt még;
egyetlen szál töltött, és két szál Brüsszel.
Megcsinálom most, amit akartam rég:
felszentelem az estét egy szál snüsszel.
Ahol a hígított szesz és a dohány
kezet fognak, ott új világ kezdõdik.
Ez egy afféle isteni adomány,
amiben a gátlásom levetkõzik.
A gyufamérgen felszisszen a rejbi,
minden slukk után újabb fordulat van,
hatása a valóságot elrejti
hogy tovább élhessek a bódulatban.
