üdv , azt szeretném kérdezni hogy ha benne van az XP telepítõje és a gép újraíndításakor melyik gombot kéne megnyomni?
1szer már újratelepítettem a gépemet csak az 4-5 éve volt és azóta szerelõ csinálta

GTA SAN ANDREAS
Fifa 2010 hamarosan 11
Stronghold Crusader
Call of duty 2

Érdekes dolog, hogy amikor már úgy tûnt, elkezdjük megemészteni a tényt, hogy a klasszikus Need for Speed halott, és soha nem jön vissza, s ennek megfelelõen elkezdtük kõkeményen élvezni az újabb generációt képviselõ Hot Pursuitot és a Shiftet, pont ez történik. Hogy mi? Nos, az, hogy pont az „eredeti” Need for Speed-hangulat sárba tiprásával és a borzalmas Underground 2 és Most Wanted-játékok elkészítésével több rendbeli vádpontban bûnös Black Box elhozza nekünk a The Runt, ami hangulatban messze közelebb áll a NFS 3-4-5-höz, mint bármi más az utóbbi évekbõl.  Sajnos azonban örömünk nem lehet teljes, a The Run ugyanis alapvetõen egy rossz játék.

Amit én sajnálok a legjobban, mert hosszú-hosszú idõ óta nem érdekelt ennyire Need for Speed, mint ez. Annyira érdekelt valójában, hogy még a nyáron összekapargattam róla minden akkor elérhetõ információt, és karcoltam nektek egy elõzetest. Fáj tehát, hogy végül ennyire balul sült el a The Run, ami több tényezõnek tudható be. Menjünk szépen végig rajtuk, kezdve a történettel. A Black Box úgy harangozta be a játékot, mint az elsõ Need for Speed (és az elsõ autós játék) igazi sztorival, karakterekkel, és ezt kiegészítendõ, gyalogos részekkel, hogy igazán kihangsúlyozzák: ez bizony több, mint egyszerû gázpedál-taposás.

A készítõk írtak is egy kétperces felvezetõ részt, ahol látjuk fõhõsünket, Jacket, amint épp az autójával együtt össze akarják zúzni, mert úgy tûnik, nagyon felbosszantotta a maffia egyes tagjait. Végül megmenekül, s az egyetlen esélye a túlélésre, hogy benevez a The Run néven induló hatalmas illegális futamba, mely az Egyesült Államok nyugati partjától, San Franciscótól, a keleti parti New Yorkig megy, s melynek pénznyereményébõl nyilvánvalóan… tudna valamit csinálni, amivel kimászik a sz*rból. Mert sajnos az nem derül ki, hogy Jack mit tett, amiért a \'Friszkói maffia végigkergeti az egész országon, sõt, valójában a nyitójelenettõl eltekintve egyáltalán nincs is történet a játékban. Néha akadnak borzalmasan rosszul megírt párbeszédek, amikbõl semmi nem derül ki, csak azért vannak, hogy Jack keményebbnek tûnjön tõlük.

A másik dolog, ami jó elõre megijesztett sok NFS-rajongót, az a gyalogos részek bevezetése. Nos, ezek még rosszabbak, mint arra elõre számítani lehetett, de szerencsére nincs belõlük sok: ha jól számoltam a játék során összesen három vagy négy, maximum másfél perces szekvencia erejéig kerülünk ki a kocsiból. Szabad mozgásról szó sincs, sima és felesleges átvezetõ jelenetek ezek, idegesítõ QTE-gombnyomogatással. Ezzel tehát letudtuk azt a két újdonságot, amelyekkel állítólag az új NFS-nek ki kellett volna emelkednie a „sztenderd” autós játékok tömegébõl, de sebaj, talán majd a gigantikus parttól-partig verseny kárpótol mindenért.

Nem teljesen. A The Run kampány tiszta játékideje ugyanis kereken 2 óra, amit a rengeteg töltõképernyõ bámulása felvisz olyan 4 óra körüli idõtartamra. Az ötlet itt alapvetõen az lett volna, hogy ahogy haladunk nyugatról keletre, az adott helyszínnek megfelelõen folyamatosan változik a környezet, miközben nekünk a 200 fõs mezõny végérõl elõre kell verekednünk magukat, mire elérünk New Yorkig. Ebbõl az elsõt remekül sikerült megvalósítani: ahogy kitörünk San Franciscóból, a hat versenyenként váltakozó szakaszok mind-mind más terepet kínálnak. Hosszú autópályás száguldásuk, a Death Valley halálosan száraz sivatagi útjai, az Aspen-környéki havas hegységek, a közép-amerikai síkságok, New Jersey külsõ, erdõs tereületei mind-mind fantasztikusan hangulatosak, s ahogy ezeken a tájakon száguldozunk, rájövünk: ez az igazi, klasszikus NFS-hangulat!

A The Runt többféle versenytípus folyamatos váltakozása dobja fel: akadnak klasszikus 6-os vagy 8-as versenyek, eliminator-futamok, ahol az idõ lejárta elõtt magunk mögött kell tudnunk az ellenfelet, különben kiesünk, párbajok, ahol elnyerhetjük az ellenfelek kocsiját, illetve olyan szakaszok, ahol csak az idõ ellen kell futnunk, hogy beérjük a mezõnyt. A The Run ügyesen váltogatja a rendelkezésére álló versenymódkat, így nem érezzük a dolgot annyira repetitívnek. S ahogy éppen egy párbaj közben száguldunk lefelé a hegyrõl, az éles kanyarokban fordulva, a gyönyörû tájat bámulva, már-már elhisszük, hogy a játék mûködik. De sajnos nem.

Mindent tönkretesz ugyanis az autók totálisan borzalmas kezelhetetlensége, és a mellé társuló, lassan reagáló, válaszképtelen irányítás. S ez a két dolog, azt hiszem, a legsúlyosabb hiba, amit egy autós játék csak véteni tud. Hatalmas probléma, hogy a The Run közben nem az adott verseny miatt izgulunk, hanem azért, hogy vajon meg tudunk-e küzdeni az iszonyatos kontroll gyötrelmeivel. Pedig nem kellett volna messzire menni: a házon belüli Criterion ugyanis mestere a dobfeszes árkád autósjátékok irányíthatóságának és a valós autótípusok eltúlzott, de élvezetes viselkedésének megvalósításában.

Emellé társulnak a borzalmasan szkriptelt, csaló ellenfelek és rendõrök. Egyszerûen röhej, és nem hiszem el, hogy 2011-ben olyan még elõfordulhat, hogy egy nyílegyenes úton 290-nel nitrózok a világ egyik leggyorsabb autójával, a Pagani Huayayarararával, és a rendõr a sztenderd Ford járõrautójával úgy megy el mellettem, mintha szó szerint állnék. Csak azért, hogy aztán befaroljon elõttem, és hatalmas ütközés legyen a dolog vége, vagy azért, hogy egy társával olyan blokádot alkossanak, hogy közöttük pont el lehessen menni. De nem lehet, a rossz irányítás miatt. Az ellenfelek is a szokásos, korábbi NFS-ekben már tapaszalt módon viselkednek: lassan mennek, amíg utól nem érjük õket, s miután szintén elnitrózunk mellettük maximum sebességgel, pár másodperc múlva úgy elõznek vissza, hogy az a fizika, a logika és a józanész minden paraméterével együtt felfoghatatlan.

De van még más is. A játék megengedi, hogy nehézségi szinttõl függõen néhányszor (normálon ötször) reseteljük az eseményeket a legutolsó ellenõrzõponton mentett részig, ha esetleg végzetes karambol, vagy más szörnyûség áldozatai lettünk. A probléma, hogy a játék automatikusan és kötelezõ módon vissz*rak minket, ha akár csak egy méterre elhagyjuk pályát bármilyen irányba, így gyakorlatilag elveszi tõlünk a lehetõségeket, hogy akkor reseteljünk, amikor tényleg szükségünk lenne rá. Ez kombinálva az – ismétlem magam – horrror irányítással és kezelhetõséggel azt eredményezi, hogy a szûk, kanyargós pályákon a játék gyakorlatilag nem mûködik. S mi történik, ha végeztünk a The Run játékmóddal? Nos, tolhatunk kihívásokat medálokért ugyanazokon a pályákon, illetve ugyanezt megtehetjük online is az Autolog-rendszeren keresztül. És ennyi. Nincs szabad versenyzési lehetõség, meg semmi hasonló, bár nem is látom be, hogy miért pont ezzel a játékkal töltenénk az idõnket az egyébként is túlzsúfolt ünnepi szezonban.

De vannak még problémák. A Battlefield 3-ból átvett Frostbite 2.0 motor ellenére a játék nem valami szép. Kifejezetten ciki például, amikor néhány átvezetõben a szélvédõn keresztül mutatják fõhõsünket, amint az egyenesen a ’90-es évekbõl átmentett, nyolcszögletû, fix pozícióba állított kormánykeréken húzogatja a kezét, mintha kormányozna. Az autómodellek sem kifejezetten mutatósak, a táj viszont korrekt. Sajnos ezzel együtt az fps-szám viszont közel sem elég, egy ilyen gyorstempójú száguldozós anyagnál mindenképp szükség lenne a stabil 60 képkockára a 30 helyett, amit a The Run – jobb esetben – teljesíteni tud. A tájegységenként változó, a környék hangulatához igazodó soundtrack viszont szimplán fantasztikus.

Tehát, tegyük tisztába a dolgokat. Amennyire csak lehet objektíven nézve a The Run nem érdemli meg a fent látható pontszámot, ugyanis pont a legfontosabb dologban, a játszhatóságban szerepel le csúnyán. Ennek ellenére, valami furcsa módon sokszor mégis élveztem, s habár egy éven belül a harmadik Need for Speed-címet kapjuk, a Black Box tisztességesen eltér azoktól, és hosszú évek óta elõször hozza vissza nekünk azt, amiért az NFS-t eredetileg megszerettük. A pontszám tehát egyfajta bizakodás a jövõre nézve: reméljük kapunk még ilyet, s azt is reméljük, hogy az sokkal jobb lesz.
Gépigény:
Minimum:
OS: Windows Vista SP2 32-bit
DirectX: DirectX 10
CPU: 2.4 GHz Intel Core 2 Duo vagy ezzel megegyezõ AMD
Memória: 3 GB
HDD: 18 GB
VGA (AMD): 512 MB RAM ATI Radeon 4870 vagy jobb
VGA (NVIDIA): 512 MB RAM NVIDIA GeForce 9800 GT vagy jobb
Ajánlott:
OS: Windows 7 SP1 64-bit
DirectX: DirectX 11
CPU: 3.0 GHz Intel Core 2 Quad vagy ezzel megegyezõ AMD
Memória: 4 GB
HDD: 18 GB
VGA (AMD): 1024 MB RAM ATI Radeon 6950
VGA (NVIDIA): 1024 MB RAM NVIDIA GeForce GTX560
Forrás Gamekapocs.hu

1 valami nem tetszik a mapban ahogy néztem az elsõ képet aki egyenesen akarna menni hogy megy?
mert az object elzárja az utat..

A japán alvilágra koncentráló Yakuza sorozat tagjai kisebb hibáik ellenére mindig a minõségi akciójátékok táborát gyarapították, és bár kitörõ üzleti sikert nem aratott velük a Sega, az évek során szép kis rajongótábort épített ki magának a széria. Ez talán nem is olyan meglepõ, hiszen a sandbox játékmenet, a kiválóan megvalósított japán hangulat és az élvezetes harcrendszer olyan egyveleget alkotott, aminek nem igazán volt konkurenciája. A negyedik részt követõen azonban úgy tûnik kissé kifogytak a fejlesztõk az ötletekbõl, ezért készítettek egy nem kanonikus folytatásnak minõsülõ spin-offot, amiben megpróbálták meglovagolni az éppen népszerûsége csúcsán lévõ zombis témát. Ez lenne hát a Dead Souls, amely bemutatja, hogy milyen is lenne egy zombi-apokalipszis a Yakuza világában.
http://ipon.hu/_userfiles/Image/Dragon83/Yakuza%20Dead%20Souls/yakuzads1.jpg[/img]
Aki játszott a negyedik résszel, az tudja, hogy már ott is megpróbáltak újítani a készítõk, ugyanis a korábbi játékokkal ellentétben nem egy, hanem rögtön négy irányítható karakter is helyet kapott a programban. Bár néhányan szentségtörésnek tekintették, hogy a legendás Kazuma Kiryu mellett más fõszereplõje is volt a játéknak, a legtöbben egyetértettek abban, hogy az eltérõ harcstílusú hõsök bevezetése jó ötlet volt fejlesztõk részérõl. A Dead Souls újabb lépést tesz a változás útján, ugyanis nem elég, hogy továbbra is négy karakterre koncentrál a játék, a közelharcra összpontosító harcrendszer helyett a tûzharcokra került a hangsúly, ergo egy shootert csináltak a spin-offból. Szerencsére a Yakuza széria egyéb jellemzõi keveset változtak, így ezúttal is rengeteg minijáték, több tucat mellékküldetés, ismerõs helyszínek és karakterek várnak ránk, ha adunk egy esélyt a játéknak. Az imént említett, jó útra tért yakuza, Kazuma Kiryu természetesen nem maradt ki ebbõl a részbõl sem, visszatért a negyedik részbõl az uzsorás Shun Akiyama, viszontláthatjuk a nem teljesen százas Goro Majimat, illetve a Yakuza 2 fõellenségét, Ryuji Godát is, ám ezúttal már a mi irányításunk alatt. Sajnos az egyel korábbi játékkal ellentétben nem kap minden karakter egyedi harcrendszert, a mozdulatok, támadások 99%-a megegyezik a szereplõknél. A különbség mindössze annyi, hogy mindenkinek van egy saját fegyvere. Akiyama dupla pisztollyal hódít, Majima egy spéci sörétes puskával, Goda egy nagyon hatékony, a karjába beépített gépágyúval oszlatja a tömeget, a jó öreg Kiryu pedig egy távcsöves puskát vehet kézbe.
A történet szerint egyik nap Kamaroucho utcáit élõhalottak árasztották el, amelyek mint kiderül nem egy véletlen baleset folytán „jöttek létre”, hanem valaki fegyverként akarta felhasználni õket az egyik klán ellen. A sztori sajnos ezúttal nem sikerült valami fényesre, ami a Yakuza játékokat ismerve fájó pontja a programnak. A sorozat korábbi részeinek történetét a családok közötti machinációk és a politikai manõverezések tették érdekessé, melyek bár meg-megcsillannak a Dead Souls-ban is, érezhetõen háttérbe szorulnak, utat engedve a zombimészárlásnak. Ennél is rosszabb, hogy a fejlesztõk arcátlanul másoltak le más, hasonló témájú alkotásokat. A különleges mutánsok például szinte ugyanúgy néznek ki és viselkednek, mint a Left 4 Deadben a tank, a witch, a hunter és a boomer, csak épp a nevük más. De a Resident Evil is beköszön, lévén az egyik ellenség kiköpött mása a licker nevû lénynek. Ami a sztori hosszát illeti, ha csak a fõszálon rohanunk végig, akkor 9-10 órát fogunk eltölteni az új Yakuza játékkal, ám ha minden apró mellékküldetést meg akarunk oldani, akkor ehhez nyugodtan hozzá lehet adni még egyszer ennyit. A másodlagos feladatokat egyébként nem mindig egyszerû megtalálni, ugyanis ha nem figyelünk oda a környezetünkre és az NPC-kre, akkor könnyen elmehetünk mellettük, mivel a program nem jelzi nagy felkiáltójellel, ha valakinek segítségre van szüksége. Aki tehát maximálisan ki akarja pörgetni a játékot, annak ajánlott mindenkivel beszélnie, és a város minden boltjába betévednie.
http://ipon.hu/_userfiles/Image/Dragon83/Yakuza%20Dead%20Souls/yakuzads2_t.jpg[/img]
Ahogy azt már említettük, a játékmenet óriásit változott: búcsút mondhatunk a kombók tucatjait felkínáló közelharci összecsapásoknak, a filmszerû bunyóknak. A Dead Souls bizony ízig-vérig shooterré vált, még akkor is, ha afféle másodlagos támadási formaként lehetõségünk van bevinni egy-egy pörgõrúgást, vagy lábsöprést. A ránk támadó zombik tucatjai ellen ezek nem túl hatékonyak, így ajánlott inkább a lõfegyverekre hagyatkozni. Ezen a ponton üti fel fejét a program legnagyobb hiányossága, ugyanis a fegyverek kezelése szörnyen gyengére sikerült, már ami az irányítást illeti. Mintha a fejlesztõk nem játszottak volna egy TPS-sel sem az elmúlt években. A Resident Evil óta tudjuk, hogy a japánok még mindig elõszeretettel használják azt a játékmechanikát, hogy csak akkor tudunk pontosan célozni, ha megállunk, és ez így van a Dead Souls esetében is. Ez még önmagában nem is lenne rossz dolog, csak épp a célzást a bal analóg karra tették a készítõk, márpedig minden valamirevaló shooter esetében evidens, hogy annak mindig a jobb karon kell lennie. A másik célzási mód az automata célzás, ilyenkor tudunk mozogni is, viszont szinte egyáltalán nem tudjuk befolyásolni, hogy pontosan kire lövünk. Ráadásul, amikor lenyomjuk a célzás gombot, akkor gyakran nem oda néz a kamera, ahova mi szeretnénk, így nem egyszer mutattuk a hátunkat a zombiknak, ahelyett, hogy a képükbe toltunk volna egy sörétes puskát. Mivel általában nagyszámú élõhalott hordával kell szembenéznünk, és gyakran szûk helyeken kell harcolnunk velük, szinte kötelezõ lett volna egy hatékony, kézre álló irányítást összehozni, ám a Dead Souls csúfosan leszerepelt e szempontból. Ezt a hiányosságot nem menti meg a Heat Sniping névre hallgató támadási forma sem. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy ha harc közben feltöltõdik egy bizonyos kijelzõ, akkor a háromszög gombot lenyomva felrobbanthatunk egy-egy tárgyat (olajoshordó, gázpalack stb), ami nagyfokú pusztítást okoz az ellenfelek között. Ehhez mindössze egy quick time eventet kell teljesítenünk, ami az elsõ pár alkalommal még izgalmas, a sokadik támadás után már inkább csak felesleges idõhúzásnak tûnik.
Az elõzõekben leírt, igencsak középszerûre sikerült irányítás ellenére mégis voltak olyan pontjai a játéknak, amikor élvezettel róttuk Kamaroucho utcáit, és elviseltük a monotonná váló zombivadászatot, ugyanis a negatívumok ellenére a Dead Souls bizony még így is egy igazi Yakuza játék. Amikor nem épp az élõhalottakra vadászunk, akkor ugyanúgy el lehet veszni a város nyújtotta lehetõségekben, mint korábban. Végrehajthatjuk a mellékküldetéseket, amik között vannak igen érdekes és több szakaszból álló darabok is, illetve bejárhatjuk a város szórakozóhelyeit, ahol különféle minijátékokat (billiárd, darts, karaokee, szerencsejátékok, stb.) játszhatunk. Mivel a város egy az egyben ugyanaz, mint az elõzõ Yakuza részekben, így a korábban elérhetõ lehetõségek itt is adottak lesznek, kivéve, ha az adott helyszínt lerombolták a zombik. Annyit itt érdemes megjegyezni, hogy bár szívesen tértünk vissza Kamaroucho ismerõs helyszíneire, nem ártott volna néhány új terület is, mint például a Yakuza 3-ban, ahol lehetõségünk volt meglátogatni egy másik várost. Megmaradt viszont a karakterfejlesztés, hiszen a képességpontok gyûjtésével több új mozdulatot is meg tudunk nyitni (bár nem annyit, mint a korábbi játékokban), és extra tulajdonságokra is szert tehetünk. Mindemellett fejleszthetjük a felszerelésünket, vehetünk páncélt, és egyéb kiegészítõket, hogy minél nagyobb eséllyel vegyük fel a harcot az élõ húsra vadászó zombik ellen. Jópofa húzás volt, hogy a fejlesztéseket, moddolást ugyanaz a karakter végzi, aki a harmadik részben is segített minket, és természetesen emlékezik is ránk a kis gengszter.
http://ipon.hu/_userfiles/Image/Dragon83/Yakuza%20Dead%20Souls/yakuzads3_t.jpg[/img]
Ha szemügyre vesszük a látványvilágot, akkor annál is megfigyelhetjük, hogy vérbeli Yakuza játéról van szó, ám ebben az esetben ez sajnos nem dicséret. A Dead Souls ugyanazt a motort használja, amit a Yakuza 3 és 4 is, és szinte teljesen ugyanúgy fest az új rész, mint a korábbiak, nem nagyon tapasztalható fejlõdés. Márpedig ami pár évvel ezelõtt még jól festett a képernyõn, azt mára kikezdte az idõ vasfoga. Az arcok kidolgozottsága a fõszereplõknél nem sikerült rosszul, de a többi karakter esetében a játék össze sem hasonlítható például egy olyan nagyágyúval, mint az Uncharted 3. A környezet megjelenítése sem fejlõdött semmit az elõzõ epizódokhoz képest, ráadásul a framerate sem teljesen stabil, a nagyobb robbanások következtében kialakuló füstfelhõ néhány másodpercre bizony megtorpanásra készteti a PS3-at. Azt viszont el kell mondani, hogy ezt leszámítva nincs gond a sebességgel, úgy látszik csak a füsteffekt fog ki a gépen. Sokkal zavaróbb ennél a rengeteg töltõképernyõ, amit a játék során újra és újra az arcunkba tol a Dead Souls. Legyen szó akár egy épületbe történõ belépésrõl, vagy egy átvezetõ videóról, minden egyes alkalommal megjelenik a „Now Loading” felirat. Az audio rész szerencsére jobban sikerült, a szinkron ismét nagyszerû, a karakterek tökéletesen adják elõ a szerepüket. A japán nyelv iránt ellenérzéseket táplálók számára viszont rossz hírünk van (bár a Yakuza sorozat kedvelõi között valószínûleg nem sok ilyen van), ugyanis ezúttal sincs angol hangsáv a programban, muszáj lesz az angol feliratokat bámulnunk, hacsak nem beszéljük magabiztosan a japánt. Azt viszont el kell mondani, hogy ezúttal sincs minden szöveghez hangalámondás, nagyon sok olyan párbeszéd van, amiket csak olvasni tudunk. Ami a zenéket illeti, ezek között csupa olyan szám kapott helyet, amelyek jól illenek a zombivadászathoz, illetve a yakuzás témához.
Nem volt egyszerû értékelni a Yakuza: Dead Souls-t, ugyanis a játékban rengeteg olyan elem szerepel, amit mindig is szerettünk ebben a sorozatban, és ezek jól mûködnek. Az évek során megszeretett karakterek ezúttal is feltûnnek, a város által nyújtott lehetõségek és a yakuzás hangulat sem hiányzik (a zombik jelenléte ellenére sem). Ugyanakkor a monoton tûzharcok és az elbaltázott irányítás folyamatosan emlékeztet bennünket arra, hogy sikerült egy alapvetõ játékmechanizmust elszúrni a fejlesztõknek, ami finomat szólva sem növeli a Dead Souls élvezeti értékét. Yakuza-rajongóknak ettõl függetlenül mindenképpen ajánlott a játék, a többiek viszont nem veszítenek sokat, ha ez a rész kimarad az életükbõl.
Forrás : ipon.hu

nyugodtan támadják..

A kedvenc csapatom: Fc Barcelona♥ (ki más lenne?)[/quote]
ott van a bayern is
am én is barcás vok meg Bayern
Üdv itt