Történetem a Washington állam beli Seattleben kezdõdött. Gyerekkorom viszontagságos volt. Apám egy kis vállalkozást üzemeltetett. Nem ment jól nagyon nem... Csõdbe mentünk. Apám újra elkezdett italozni. Volt, hogy hajnalba ért haza,vert,olyan voltam számára, mint egy idegen. Hosszas pereskedés után anyám elvált tõle. A házunkon jelzálog volt. Anyám három munkahelyen dolgozott egyszerre, hogy ne vigyék el a fejünk fölül a házat. Talán ennek is köszönhetõ, hogy hétéves koromra megutáltam az embereket... Utáltam õket azért, mert az utcák járkálhattak boldogan,gond nélkül. Utáltam õket, mert nem segíthetnek rajtunk. És ami a legfájóbb volt látni az anyámat sírni. Így ment az életem 18 éves koromig. Látni ahogy anyámat felmorzsolja a munka,az aggódás és, hogy nem tudok segíteni rajta. Az iskolába sem mentek a dolgok. Csúfoltak a hosszú hajam miatt és mert szakadt ruhákba jártam. Ez is csak egy ráadás volt az amúgy is romokba heverõ lelkiállapotomhoz. Nem voltak barátaim. Ki barátkozott volna egy csavargóval? Túlságosan is vágytam a szeretetre. Ha valaki már csak észrevett egybõl barátként tekintettem rá és ragaszkodtam hozzá. Késõbb emiatt rengeteg problémám adódott. Nem leltem semmiben az örömöt nem tudott semmit boldoggá tenni.  Aztán valami reménysugár csillant fel elõttem. Egyszer történt, hogy egy aluljáróban láttam egy hajléktalant gitározni. Teljesen lenyûgözött a játéka. Sosem láttam vagy halottam ilyesmi dolgot. Egy közeli hangszerbolt mögötti sikátorban a kukában találtam egy három húros lerobbant akusztikus gitárt. Hihetetlenül boldog voltam vele. Egész nap pengettem,próbáltam valami hangot kicsikarni belõle. Közben összebarátkoztam a hajléktalannal aki megtanított pár akkordot. Végre úgy éreztem, hogy tartozom valakihez és van miért felkelnem reggelente. Iskola után nem haza mentem, hanem egybõl az aluljáróba újdonsült barátomhoz. Így ment ez egy évig. Egy nap azt mondta nekem, hogy talált magának munkát és nem kell többé az utcán élnie. Végtelenül csalódott voltam. Úgy éreztem, hogy elvették tõlem az egyetlen mentsváram. Viszont nekem adta a gitárját, amiért nagyon hálás voltam. Otthon esténként anyukámnak játszottam rajta. Végtelenül jól éreztük magunkat ilyenkor csak mi ketten éltünk és nem voltak gondok. Ezek a percek tartották bennem a lelket a hétköznapok kegyetlen világában. Középiskolában összebarátkoztam az iskolai zenekar dobosával Jim Parkerrel és basszusgitárosával Tod Donovannal. Jim garázsukba zenéltünk egész nap. Az iskolai bálokon,rendezvényeken léptünk fel és észre se vettük de zenekarrá formálódtunk. A végzõs bálon is mi játszottunk este. Ott volt az egyik gazdag gyerek apja Peter Stuart lemezkiadó. Látott fantáziát a formációnkban és beajánlott pár ismerõsénél. Végül egy kis lemezkiadó szerzõdtetett minket. Én szóló gitároztam, Jim dobolt és Tod basszusgitározott és énekelt egyben.  Az elsõ lemezünk 2005-ben jött ki. A helyi rádiók játszották és elég nagy sikerre tettünk szert. Évrõl évre adtunk ki dalokat,lemezeket és egyre elterjedt a hírünk. Nem várt népszerûségre tettünk szert. 2008-ban kezdtünk el turnézni. Az elsõ koncertünkön hihetetlen szorongás lett úrrá rajtam. Rengeteg ember elõtt játszottunk,meg kellett felelni a lemezkiadónak,a rajongóknak,mindenkinek. Nem bírtam ezt a stresszt és elkezdtem drogozni. Elõször csak kis adagokba lõttem be a heroint a koncertek vagy felvételek elõtt de aztán egyre több kellet. Végül ez vette át az életemet. Folytonos szorongás,pánikrohamok,fájdalmak gyötörtek, ha nem tudtam minél több adagot bevinni. Nem tudtam hová tenni a hírességet. Egyik napról a másikra egy hányattatott sorsú gitáros srácból egy híres rocksztár lett akiért milliók rajongtak. Nem bírtam elviselni a folytonos terhelés ezért menekültem a drogokba. 2010. június 15.-én csörrent a telefonom. Seattlebõl érkezett a hír. Anyám meghalt. Egy világ dõlt össze bennem. Vagy talán több. A kapocs ami összekötött engem az élettel és a halállal megszûnt létezni. Ürességet éreztem. Tátongó ürességet. Nem érdekelt már semmi. Se a zenekar,se a világ. Az érzelmi világom teljesen felborult. Aznap este túllõttem magam. A mentõket Tod hívta ki. Õ talált meg eszméletlenül a stúdió WC-jében. Miután kiengedtek a kórházból megismerkedtem egy lánnyal Amanda Smithel. Sokáig randiztunk úgy éreztem végre van valaki aki pótolhatja az anyám által hátrahagyott ürességet. Túlságosan megbíztam benne,ragaszkodtam hozzá, hisz nem volt senki számomra. Nem is ismertem szinte a lányt de megkértem a kezét. Pillanatnyi boldogságot éreztem. Újra erõm volt turnézni a zenekarral. De a szorongásom így sem múlt el így a drogok még mindig jelenvoltak az életemben. Amanda úgy tudta, hogy letettem a drogokról de még mindig a rabja voltam a szereknek. Egyre elfajult a helyzet. Rájött Amanda, hogy nem tettem le a szereket és azonnal el vált tõlem. Elvitte szinte az összes pénzem,házam,kocsim. De nem is ez érdekelt. Kétszer egymás után elveszítettem azt ami a legfontosabb volt az életemben: a szeretteim. Véglegesen megutáltam a világot. Tényleg nem volt már semmi ami miatt élhettem volna. Egy hotel szobában laktam egyedül. 2012. március 22.-én öngyilkos próbáltam lenni. A hotelszoba fürdõkádjában adagoltam túl magam fájdalomcsillapítókkal. Egy szoba szervizes talált rám. Az orvosok a halál peremérõl hoztak vissza. A kórházban töltött idõ alatt átgondoltam az életem. Rájöttem, hogy nem dobhatom el magamtól és keresnem kell magamnak valamit ami ehhez a világhoz köt. Így a bírósági végzést megtagadva, miszerint hat hónap elvonóra kellet volna mennem a maradék pénzembõl vettem egy lerobbant Cadillacet és elindultam a napsütéses Las Vegas felé.
*egy nyitott tetejû Cadillac suhan el a \"Welcome To Fabulous Las Vegas\" tábla alatt.
 
A következõkkel színesítheted a történetet:
 

• Képek


• Néhol eltérõ színhasználat


• Nem megszokott,szép szószerkezetek,hasonlatok stb.

Jelentkezési határidõ:
2012.12.05. SZERDA
Oldal:
http://nlrp-verseny.atw.hu/
Ide kell feltölteni majd a történeteket ezt holnap alakítom át.