Az új, civil élet furcsa volt. Zavaró dolog, mikor mindenkit kielemzel, pontosan tudod a gyenge pontjukat, és hogy hogyan lehet õket átvágni. Talán ez is volt az oka, hogy pár hét után szinte már direkt, mindenféle papír nélkül jártam a kocsmákat és kerestem a bajt. Ennek a többségében nem jött mentõ vagy rendõr. Ha jött is, elegánsan hárítottam, mire rájöttek a dologra, már nem voltam ott..Egyszer azonban túl mély volt az üveg. Az eleganciám odaveszett, hiába tudtam megvédeni magamat a kiképzésen tanultakkal a részeg izompacsirták ellen, a fakabátok kiérkezésekor nem jöttek olyan könnyedén az észérvek, nem tudtam megúszni a helyzetet. Bekerültem a rácsok mögé. Nálunk, Venturasban bedobtak volna egy lyukba, hogy ott verekedjek. De ITT nem. Egy hatalmas, külön épület volt fenntartva a raboknak. Meglepõ volt, hogy mégis csak 4-5 õr védte. A börtönben többen is voltak: Egy orosszal kerültem egy cellába. Amint bevittek, betettek a cellába. Semmi kihallgatás, átkutatás, kérdezés. Bár részeg voltam, fel tudtam fogni, hogy mekkora lehetõség ez. Az elegancia és az észérvek kezdtek visszatérni, de már késõ volt. Nehéz volt gondolkodni, így elnyomva. A börtön mellett volt egy hatalmas udvar, amit õrtorony figyelt. A szomszéd cellában volt egy másik orosz, mint nem sokkal késõbb rájöttem, ismerték egymást... Se átkutatás, semmi kérdezés, csak be a cellába. Nálam maradt minden, amit magammal vittem a kocsmába. Nem sok használható.. Sikerült valamelyik zsebembõl egy mobilt elõhalászni. A cellatársam asszisztálásával sikerült egy hívást intézni. Nem ismertem senkit, akire ilyenkor számíthattam volna, próbálkoztam pár a kocsmában összeszedett telefonszámmal, felhívtam õket és sokat ígértem, ha ekkor és ekkor itt és itt lesz meg csinál egy kis elterelést. Fejenként 400 rongyomba került, hogy hajlandóak legyen eljönni, és megtenni a szívességet. Az õrök a társalgásból semmit nem vettek észre, köszönhetõen Petrov Antonov - a cellatársam - munkájának. Tudattam vele, hogy miként szeretném elhagyni a helyet, viszont akadt egy kis nehézség. A szomszéd cellában lévõ másik ruszki a bajtársa volt, õt is vinni kellett. Egy kis zajongással, és kioktatással elértük, hogy kiengedjenek az udvarra. Nem tudom miért, de az emeleti rabokat nem engedték ki. Csak az alsókat. Alul csak mi hárman voltunk, két ruszki és én. A benti rabokkal maradt egy õr,velünk is kijött egy + az õrtoronyban is elfoglalta valaki a helyét. A kerítés halálos út lett volna, hamar elvetettük. Amíg az udvaron szerepeltünk, eljátszottuk a gangsztát, aki csak a szabad levegõt szívja, megérkezett a drágán megfizetett banda. 2 kocsi, 3 ember. Az egyik kocsi megállt az õrs elõtt, a másik tovább hajtott, a többnyire sehova sem vezetõ útra. Mi odabent még nem találtunk kiutat. A kerítés kilõve, befele nem mehetünk, õrtorony bevehetetlen.... és ekkor megláttunk egy bevágást, ahova az õrtorony nem lát be. Itt két kuka volt. Az egyik láda feltûnõen szorosan hozzá volt téve a falhoz. Az alkohol hatására ész nélkül nekiugrottam, túl könnyen ment. Idõben rájöttem, hogy ez egy trükk. Direkt tették a kukát egy nevetségesen egyszerû alagút elé, hogy riasszon, ha szöknek és a csõben könnyedén vadászhassanak patkányra. A szemetek! Hova kerültem?! Nem futhattunk be és épp idõben beszéltem le errõl a két ruszkit is. Gyorsan bementünk a másik láda mögé, és berángattuk Petrov bajtársát is. Nem tévedett az ösztönöm. Ez egy trükk. Nem telt el 10 másodperc és három õr futott a fal melletti kukához. Gyakorlottan lökték oda a csalinak használt kukát, és futottak be a lyukba. Ötletem sem volt, hogy most milegyen, valószínûleg nyertünk pár percet azzal, hogy nem vagyunk a csõben, sõt az életünket nyertük vele. De nem a szabadságunk, még nem! Visszalöktünk a könnyen mozdítható csalikukát, és az egyik orosz tanácsára - aminek egyébként akkor és abban a helyzetben értelmét nem láttam - odavittük a másik, sokkal inkább reális súlyú ládát, elzártuk az õrök kivezetõ útját, de ha mi odavittük nem soká tart, míg kitörnek, sietnünk kellett. Bár semmi biztosíték nem volt, hogy odafent nem vár egy 4. õr, mégis úgy futottunk, akik már most szabadok. Az õrtorony üres volt, az udvarkapu nyitva. A kerítésen továbbra sem mászhattunk át a villanypásztorok miatt, így hát befutottunk, reménykedve, hogy a belsõ ajtón is át tudunk menni. Tévedtünk. A belsõ ajtóhoz érve, csak a portán vitatkozó két lefizetett kocsmabéli, és a portás õr hallatszott. Nem jó, futás vissza. Az udvaron mindenfele széledve próbáltunk kiutat keresni a börtönbõl, nem sok sikerrel. Az egyetlen reményt nem sokkal ezelõtt dugaszoltuk el egy kukával. Füttyentettem, szerencsére elég hangosan, hogy a két orosz partner megértse. Visszamentünk a kis részhez, ahol a két kuka ( 1 kuka és 1 csalikuka..) volt. Amit korábban odatoltunk még mindig ott volt. A gyorsan kitalált terv az volt, hogy visszahúzzuk a valódi kukát, és megvárjuk amíg az õrök kijönnek a lyukból. Amint pedig üres a járat, megszökünk rajt. A ládát visszahúztuk nagyjából az eredeti helyére, amíg én ismertettem ezen új, spontán ötletemet a két bajtárssal. Amikor már csak az igazgatás maradt vissza, apróbb mozdulatok, hogy úgy tûnjön a valódi kuka el sem lett mozdítva, egy autó hallatszott, amint elhúz. Valószínûleg a mi fuvarunk lett épp oda.Pár másodperccel késõbb lihegés és léptek hangja jött ki a csõn. Most vettem csak észre, hogy az odatolt álkukát, amit hátráltatásképp pár perccel ezelõtt visszatoltunk, hogy elzárjuk a kijáratot, nem toltuk vissza az eredeti helyére! Túl késõ volt már. Csupán a szerencsére, vagy valami felsõbb hatalom kegyelmére számíthattunk. Elbujtunk a valódi kuka mögé, Az csaliláda megmozdult és a három õr visszafutott rajt. Nem mert egyikünk sem kinézni a fedezék mögül, de nem hallottuk vagy érzékeltük annak jelét, hogy feltûnt volna, hogy az álkuka nem úgy volt, ahogy hagyták. Kopogtak a csizmáik, ahogy a lépcsõn felfutottak. Most jött el az idõ, be kellett mennünk a járatba. Az álkukát nem mozdítottuk meg, nehogy újból beriasszon, csupán levegõt visszatartva, ügyelve, hogy beférjünk, bemásztunk a csõbe, a kis résen, ami az álkuka mellett volt. A csõ nem tudom milyen célt szolgált ott, pár méter után elágazáshoz értünk, balra egy csõ állta utunk, szóval jobbra mentünk. Erre hálók voltak, de el voltak vágva, félhetõen valaki sokáig jutott itt. Vagy az õrök voltak? Nem tudhattuk. Mentünk tovább. Még pár hálón áthaladva, eljutottunk az alagút végéig, ahova egy rács volt erõsítve. Azon gondolkoztam, vajon ide is van érzékelõ szerelve, vagy sem. Nem túl veszélyes? Bár a kérdés csak magamnak tettem fel, a két bûntársam hamar megválaszolták tettükkel. Határozottan kirúgták a helyérõl a rácsot, nem törõdve semmilyen következménnyel. Ezen az egyszerû mozdulaton látszott, hogy õk tényleg bajtársak, tényleg sok mindent megéltek már együtt. Kijutottunk a csõbõl, egy zöld pusztaságra. Volt egy földút és látszott a csapája a kocsinak, ami pár perce járhatott itt. Nem volt fuvar. Elindultunk hát arra, amerre a kocsit távolodni hallottuk, Blueberry felé. A földutat követve az elsõ fõútig együtt mentünk. Majd egy gyors búcsúzás után a fõútra csatlakozva szétváltunk, és megbeszéltük, hogy bármi árán is, de két nap múlva a blueberry-i vegyesboltban véletlen pont ugyanakkor fogunk vásárolni. [/quote]
Tomi, csak neked: Részlet a karakterem elõtörténetébõl, leRP-zett, megtörtént eset alapján: Az új, civil élet furcsa volt. Zavaró dolog, mikor mindenkit kielemzel, pontosan tudod a gyenge pontjukat, és hogy hogyan lehet õket átvágni. Talán ez is volt az oka, hogy pár hét után szinte már direkt, mindenféle papír nélkül jártam a kocsmákat és kerestem a bajt. Ennek a többségében nem jött mentõ vagy rendõr. Ha jött is, elegánsan hárítottam, mire rájöttek a dologra, már nem voltam ott..Egyszer azonban túl mély volt az üveg. Az eleganciám odaveszett, hiába tudtam megvédeni magamat a kiképzésen tanultakkal a részeg izompacsirták ellen, a fakabátok kiérkezésekor nem jöttek olyan könnyedén az észérvek, nem tudtam megúszni a helyzetet. Bekerültem a rácsok mögé. Nálunk, Venturasban bedobtak volna egy lyukba, hogy ott verekedjek. De ITT nem. Egy hatalmas, külön épület volt fenntartva a raboknak. Meglepõ volt, hogy mégis csak 4-5 õr védte. A börtönben többen is voltak: Egy orosszal kerültem egy cellába. Amint bevittek, betettek a cellába. Semmi kihallgatás, átkutatás, kérdezés. Bár részeg voltam, fel tudtam fogni, hogy mekkora lehetõség ez. Az elegancia és az észérvek kezdtek visszatérni, de már késõ volt. Nehéz volt gondolkodni, így elnyomva. A börtön mellett volt egy hatalmas udvar, amit õrtorony figyelt. A szomszéd cellában volt egy másik orosz, mint nem sokkal késõbb rájöttem, ismerték egymást... Se átkutatás, semmi kérdezés, csak be a cellába. Nálam maradt minden, amit magammal vittem a kocsmába. Nem sok használható.. Sikerült valamelyik zsebembõl egy mobilt elõhalászni. A cellatársam asszisztálásával sikerült egy hívást intézni. Nem ismertem senkit, akire ilyenkor számíthattam volna, próbálkoztam pár a kocsmában összeszedett telefonszámmal, felhívtam õket és sokat ígértem, ha ekkor és ekkor itt és itt lesz meg csinál egy kis elterelést. Fejenként 400 rongyomba került, hogy hajlandóak legyen eljönni, és megtenni a szívességet. Az õrök a társalgásból semmit nem vettek észre, köszönhetõen Petrov Antonov - a cellatársam - munkájának. Tudattam vele, hogy miként szeretném elhagyni a helyet, viszont akadt egy kis nehézség. A szomszéd cellában lévõ másik ruszki a bajtársa volt, õt is vinni kellett. Egy kis zajongással, és kioktatással elértük, hogy kiengedjenek az udvarra. Nem tudom miért, de az emeleti rabokat nem engedték ki. Csak az alsókat. Alul csak mi hárman voltunk, két ruszki és én. A benti rabokkal maradt egy õr,velünk is kijött egy + az õrtoronyban is elfoglalta valaki a helyét. A kerítés halálos út lett volna, hamar elvetettük. Amíg az udvaron szerepeltünk, eljátszottuk a gangsztát, aki csak a szabad levegõt szívja, megérkezett a drágán megfizetett banda. 2 kocsi, 3 ember. Az egyik kocsi megállt az õrs elõtt, a másik tovább hajtott, a többnyire sehova sem vezetõ útra. Mi odabent még nem találtunk kiutat. A kerítés kilõve, befele nem mehetünk, õrtorony bevehetetlen.... és ekkor megláttunk egy bevágást, ahova az õrtorony nem lát be. Itt két kuka volt. Az egyik láda feltûnõen szorosan hozzá volt téve a falhoz. Az alkohol hatására ész nélkül nekiugrottam, túl könnyen ment. Idõben rájöttem, hogy ez egy trükk. Direkt tették a kukát egy nevetségesen egyszerû alagút elé, hogy riasszon, ha szöknek és a csõben könnyedén vadászhassanak patkányra. A szemetek! Hova kerültem?! Nem futhattunk be és épp idõben beszéltem le errõl a két ruszkit is. Gyorsan bementünk a másik láda mögé, és berángattuk Petrov bajtársát is. Nem tévedett az ösztönöm. Ez egy trükk. Nem telt el 10 másodperc és három õr futott a fal melletti kukához. Gyakorlottan lökték oda a csalinak használt kukát, és futottak be a lyukba. Ötletem sem volt, hogy most milegyen, valószínûleg nyertünk pár percet azzal, hogy nem vagyunk a csõben, sõt az életünket nyertük vele. De nem a szabadságunk, még nem! Visszalöktünk a könnyen mozdítható csalikukát, és az egyik orosz tanácsára - aminek egyébként akkor és abban a helyzetben értelmét nem láttam - odavittük a másik, sokkal inkább reális súlyú ládát, elzártuk az õrök kivezetõ útját, de ha mi odavittük nem soká tart, míg kitörnek, sietnünk kellett. Bár semmi biztosíték nem volt, hogy odafent nem vár egy 4. õr, mégis úgy futottunk, akik már most szabadok. Az õrtorony üres volt, az udvarkapu nyitva. A kerítésen továbbra sem mászhattunk át a villanypásztorok miatt, így hát befutottunk, reménykedve, hogy a belsõ ajtón is át tudunk menni. Tévedtünk. A belsõ ajtóhoz érve, csak a portán vitatkozó két lefizetett kocsmabéli, és a portás õr hallatszott. Nem jó, futás vissza. Az udvaron mindenfele széledve próbáltunk kiutat keresni a börtönbõl, nem sok sikerrel. Az egyetlen reményt nem sokkal ezelõtt dugaszoltuk el egy kukával. Füttyentettem, szerencsére elég hangosan, hogy a két orosz partner megértse. Visszamentünk a kis részhez, ahol a két kuka ( 1 kuka és 1 csalikuka..) volt. Amit korábban odatoltunk még mindig ott volt. A gyorsan kitalált terv az volt, hogy visszahúzzuk a valódi kukát, és megvárjuk amíg az õrök kijönnek a lyukból. Amint pedig üres a járat, megszökünk rajt. A ládát visszahúztuk nagyjából az eredeti helyére, amíg én ismertettem ezen új, spontán ötletemet a két bajtárssal. Amikor már csak az igazgatás maradt vissza, apróbb mozdulatok, hogy úgy tûnjön a valódi kuka el sem lett mozdítva, egy autó hallatszott, amint elhúz. Valószínûleg a mi fuvarunk lett épp oda.Pár másodperccel késõbb lihegés és léptek hangja jött ki a csõn. Most vettem csak észre, hogy az odatolt álkukát, amit hátráltatásképp pár perccel ezelõtt visszatoltunk, hogy elzárjuk a kijáratot, nem toltuk vissza az eredeti helyére! Túl késõ volt már. Csupán a szerencsére, vagy valami felsõbb hatalom kegyelmére számíthattunk. Elbujtunk a valódi kuka mögé, Az csaliláda megmozdult és a három õr visszafutott rajt. Nem mert egyikünk sem kinézni a fedezék mögül, de nem hallottuk vagy érzékeltük annak jelét, hogy feltûnt volna, hogy az álkuka nem úgy volt, ahogy hagyták. Kopogtak a csizmáik, ahogy a lépcsõn felfutottak. Most jött el az idõ, be kellett mennünk a járatba. Az álkukát nem mozdítottuk meg, nehogy újból beriasszon, csupán levegõt visszatartva, ügyelve, hogy beférjünk, bemásztunk a csõbe, a kis résen, ami az álkuka mellett volt. A csõ nem tudom milyen célt szolgált ott, pár méter után elágazáshoz értünk, balra egy csõ állta utunk, szóval jobbra mentünk. Erre hálók voltak, de el voltak vágva, félhetõen valaki sokáig jutott itt. Vagy az õrök voltak? Nem tudhattuk. Mentünk tovább. Még pár hálón áthaladva, eljutottunk az alagút végéig, ahova egy rács volt erõsítve. Azon gondolkoztam, vajon ide is van érzékelõ szerelve, vagy sem. Nem túl veszélyes? Bár a kérdés csak magamnak tettem fel, a két bûntársam hamar megválaszolták tettükkel. Határozottan kirúgták a helyérõl a rácsot, nem törõdve semmilyen következménnyel. Ezen az egyszerû mozdulaton látszott, hogy õk tényleg bajtársak, tényleg sok mindent megéltek már együtt. Kijutottunk a csõbõl, egy zöld pusztaságra. Volt egy földút és látszott a csapája a kocsinak, ami pár perce járhatott itt. Nem volt fuvar. Elindultunk hát arra, amerre a kocsit távolodni hallottuk, Blueberry felé. A földutat követve az elsõ fõútig együtt mentünk. Majd egy gyors búcsúzás után a fõútra csatlakozva szétváltunk, és megbeszéltük, hogy bármi árán is, de két nap múlva a blueberry-i vegyesboltban véletlen pont ugyanakkor fogunk vásárolni. [/quote](L) <3 azok a régi szép idõk
Az új, civil élet furcsa volt. Zavaró dolog, mikor mindenkit kielemzel, pontosan tudod a gyenge pontjukat, és hogy hogyan lehet õket átvágni. Talán ez is volt az oka, hogy pár hét után szinte már direkt, mindenféle papír nélkül jártam a kocsmákat és kerestem a bajt. Ennek a többségében nem jött mentõ vagy rendõr. Ha jött is, elegánsan hárítottam, mire rájöttek a dologra, már nem voltam ott..Egyszer azonban túl mély volt az üveg. Az eleganciám odaveszett, hiába tudtam megvédeni magamat a kiképzésen tanultakkal a részeg izompacsirták ellen, a fakabátok kiérkezésekor nem jöttek olyan könnyedén az észérvek, nem tudtam megúszni a helyzetet. Bekerültem a rácsok mögé. Nálunk, Venturasban bedobtak volna egy lyukba, hogy ott verekedjek. De ITT nem. Egy hatalmas, külön épület volt fenntartva a raboknak. Meglepõ volt, hogy mégis csak 4-5 õr védte. A börtönben többen is voltak: Egy orosszal kerültem egy cellába. Amint bevittek, betettek a cellába. Semmi kihallgatás, átkutatás, kérdezés. Bár részeg voltam, fel tudtam fogni, hogy mekkora lehetõség ez. Az elegancia és az észérvek kezdtek visszatérni, de már késõ volt. Nehéz volt gondolkodni, így elnyomva. A börtön mellett volt egy hatalmas udvar, amit õrtorony figyelt. A szomszéd cellában volt egy másik orosz, mint nem sokkal késõbb rájöttem, ismerték egymást... Se átkutatás, semmi kérdezés, csak be a cellába. Nálam maradt minden, amit magammal vittem a kocsmába. Nem sok használható.. Sikerült valamelyik zsebembõl egy mobilt elõhalászni. A cellatársam asszisztálásával sikerült egy hívást intézni. Nem ismertem senkit, akire ilyenkor számíthattam volna, próbálkoztam pár a kocsmában összeszedett telefonszámmal, felhívtam õket és sokat ígértem, ha ekkor és ekkor itt és itt lesz meg csinál egy kis elterelést. Fejenként 400 rongyomba került, hogy hajlandóak legyen eljönni, és megtenni a szívességet. Az õrök a társalgásból semmit nem vettek észre, köszönhetõen Petrov Antonov - a cellatársam - munkájának. Tudattam vele, hogy miként szeretném elhagyni a helyet, viszont akadt egy kis nehézség. A szomszéd cellában lévõ másik ruszki a bajtársa volt, õt is vinni kellett. Egy kis zajongással, és kioktatással elértük, hogy kiengedjenek az udvarra. Nem tudom miért, de az emeleti rabokat nem engedték ki. Csak az alsókat. Alul csak mi hárman voltunk, két ruszki és én. A benti rabokkal maradt egy õr,velünk is kijött egy + az õrtoronyban is elfoglalta valaki a helyét. A kerítés halálos út lett volna, hamar elvetettük. Amíg az udvaron szerepeltünk, eljátszottuk a gangsztát, aki csak a szabad levegõt szívja, megérkezett a drágán megfizetett banda. 2 kocsi, 3 ember. Az egyik kocsi megállt az õrs elõtt, a másik tovább hajtott, a többnyire sehova sem vezetõ útra. Mi odabent még nem találtunk kiutat. A kerítés kilõve, befele nem mehetünk, õrtorony bevehetetlen.... és ekkor megláttunk egy bevágást, ahova az õrtorony nem lát be. Itt két kuka volt. Az egyik láda feltûnõen szorosan hozzá volt téve a falhoz. Az alkohol hatására ész nélkül nekiugrottam, túl könnyen ment. Idõben rájöttem, hogy ez egy trükk. Direkt tették a kukát egy nevetségesen egyszerû alagút elé, hogy riasszon, ha szöknek és a csõben könnyedén vadászhassanak patkányra. A szemetek! Hova kerültem?! Nem futhattunk be és épp idõben beszéltem le errõl a két ruszkit is. Gyorsan bementünk a másik láda mögé, és berángattuk Petrov bajtársát is. Nem tévedett az ösztönöm. Ez egy trükk. Nem telt el 10 másodperc és három õr futott a fal melletti kukához. Gyakorlottan lökték oda a csalinak használt kukát, és futottak be a lyukba. Ötletem sem volt, hogy most milegyen, valószínûleg nyertünk pár percet azzal, hogy nem vagyunk a csõben, sõt az életünket nyertük vele. De nem a szabadságunk, még nem! Visszalöktünk a könnyen mozdítható csalikukát, és az egyik orosz tanácsára - aminek egyébként akkor és abban a helyzetben értelmét nem láttam - odavittük a másik, sokkal inkább reális súlyú ládát, elzártuk az õrök kivezetõ útját, de ha mi odavittük nem soká tart, míg kitörnek, sietnünk kellett. Bár semmi biztosíték nem volt, hogy odafent nem vár egy 4. õr, mégis úgy futottunk, akik már most szabadok. Az õrtorony üres volt, az udvarkapu nyitva. A kerítésen továbbra sem mászhattunk át a villanypásztorok miatt, így hát befutottunk, reménykedve, hogy a belsõ ajtón is át tudunk menni. Tévedtünk. A belsõ ajtóhoz érve, csak a portán vitatkozó két lefizetett kocsmabéli, és a portás õr hallatszott. Nem jó, futás vissza. Az udvaron mindenfele széledve próbáltunk kiutat keresni a börtönbõl, nem sok sikerrel. Az egyetlen reményt nem sokkal ezelõtt dugaszoltuk el egy kukával. Füttyentettem, szerencsére elég hangosan, hogy a két orosz partner megértse. Visszamentünk a kis részhez, ahol a két kuka ( 1 kuka és 1 csalikuka..) volt. Amit korábban odatoltunk még mindig ott volt. A gyorsan kitalált terv az volt, hogy visszahúzzuk a valódi kukát, és megvárjuk amíg az õrök kijönnek a lyukból. Amint pedig üres a járat, megszökünk rajt. A ládát visszahúztuk nagyjából az eredeti helyére, amíg én ismertettem ezen új, spontán ötletemet a két bajtárssal. Amikor már csak az igazgatás maradt vissza, apróbb mozdulatok, hogy úgy tûnjön a valódi kuka el sem lett mozdítva, egy autó hallatszott, amint elhúz. Valószínûleg a mi fuvarunk lett épp oda.Pár másodperccel késõbb lihegés és léptek hangja jött ki a csõn. Most vettem csak észre, hogy az odatolt álkukát, amit hátráltatásképp pár perccel ezelõtt visszatoltunk, hogy elzárjuk a kijáratot, nem toltuk vissza az eredeti helyére! Túl késõ volt már. Csupán a szerencsére, vagy valami felsõbb hatalom kegyelmére számíthattunk. Elbujtunk a valódi kuka mögé, Az csaliláda megmozdult és a három õr visszafutott rajt. Nem mert egyikünk sem kinézni a fedezék mögül, de nem hallottuk vagy érzékeltük annak jelét, hogy feltûnt volna, hogy az álkuka nem úgy volt, ahogy hagyták. Kopogtak a csizmáik, ahogy a lépcsõn felfutottak. Most jött el az idõ, be kellett mennünk a járatba. Az álkukát nem mozdítottuk meg, nehogy újból beriasszon, csupán levegõt visszatartva, ügyelve, hogy beférjünk, bemásztunk a csõbe, a kis résen, ami az álkuka mellett volt. A csõ nem tudom milyen célt szolgált ott, pár méter után elágazáshoz értünk, balra egy csõ állta utunk, szóval jobbra mentünk. Erre hálók voltak, de el voltak vágva, félhetõen valaki sokáig jutott itt. Vagy az õrök voltak? Nem tudhattuk. Mentünk tovább. Még pár hálón áthaladva, eljutottunk az alagút végéig, ahova egy rács volt erõsítve. Azon gondolkoztam, vajon ide is van érzékelõ szerelve, vagy sem. Nem túl veszélyes? Bár a kérdés csak magamnak tettem fel, a két bûntársam hamar megválaszolták tettükkel. Határozottan kirúgták a helyérõl a rácsot, nem törõdve semmilyen következménnyel. Ezen az egyszerû mozdulaton látszott, hogy õk tényleg bajtársak, tényleg sok mindent megéltek már együtt. Kijutottunk a csõbõl, egy zöld pusztaságra. Volt egy földút és látszott a csapája a kocsinak, ami pár perce járhatott itt. Nem volt fuvar. Elindultunk hát arra, amerre a kocsit távolodni hallottuk, Blueberry felé. A földutat követve az elsõ fõútig együtt mentünk. Majd egy gyors búcsúzás után a fõútra csatlakozva szétváltunk, és megbeszéltük, hogy bármi árán is, de két nap múlva a blueberry-i vegyesboltban véletlen pont ugyanakkor fogunk vásárolni.