A hamburgi székhelyû Replay Studios eddig csupán a halovány sikerû Sabotage 1943 címû világháborús taktikai-akciójátékkal vetette magát észre a játékpiacon - most azonban a Crashdayjel megnyílt számukra a lehetõség, hogy a Carmageddonhoz és a Destruction Derbyhez fogható klasszikusok közé emelkedjenek…
A Crashday munkálatai igazi hobbiprojectként indultak meg még anno 1997-ben. Robert Clemens és Jan Bodenstein játékõrült tinédzserként lenyûgözve állt az ebben az évben megjelent brutális, de egyben roppant szórakoztató és újszerû autóverseny, a Carmageddon elõtt. Az elmebeteg játékmenet mellett elsõsorban a program fizikája taglózta le õket, és fiatalos lelkesedéssel pedig azon nyomban elhatároztak, hogy õk is összeütnek valami hasonlót, csak a járókeretes öreg nénik elgázolása helyett a Stunts mókás, ugratós játékmenetével. A játék igazi garázsfejlesztés volt, nem sürgette õket senki a befejezéssel, így röpke hat-hét évnyi (!) programozgatás után még mindig nem látszott az alagút vége - annyi viszont igen, hogy ígéretes, jó kis játék lesz belõle, ha egyszer elkészül. A fiúk közben felnõttek, és elhatározták, hogy egy tapasztalt kis csapathoz betársulva kereskedelmi forgalomba hozzák a nagy mûvet, így 2003-ban leszerzõdtek a hamburgi Replay Studiosszal, majd az Atari kiadóval. Jó pár hónap csúszás után végre aranylemezre került a játék, és a végleges verzió minden porcikáján látszik a készítõk határtalan lelkesedése és szeretete - ráadásul a garázsfejlesztéses múlt ellenére csak néhány ilyenkor megszokott apró hiányosság piszkít bele a maga kategóriájában csaknem tökéletes összképbe.
       
A változatosság gyönyörködtet
Az elõzõ számban a TOCA 3 kapcsán a „valaha volt egyik legváltozatosabb autós játék” címet akasztottam a tesztalanyra - most azonban gyorsan ki kell igazítanom magamat: ezt csak a „natúr” autóversenyek keretén belül értettem. A rombolós-ugratós, alternatív játékmódokat nem tartalmazó TOCA 3 mellett igazi felüdülés a Crashday, ahol a legváltozatosabb marhaságokra vállalkozhatunk, és ez adja a program igazi esszenciáját.
Az egyszerû körversenyek, az idõre menõ viadalok és checkpoint-kapuk vadászata mellett roppant kreatív mutatványokra és megmérettetésekre vállalkozhatunk a játékban. A speciálisan ugratásokra kihegyezett pályákon a célunk minél látványosabb ugrásokat, fordulatokat, borulásokat bemutatva a minél magasabb pontszám elérése bizonyos idõn belül: egyfajta Tony Hawk, autókkal. Hasonlóan a gördeszkás játékhoz, itt is rengeteg különbözõ forgást, mutatványt mutathatunk be, amiket egy nagy kombóvá összefûzve akár több tízezres pontszámokat is elérhetünk. A rendszer díjaz szinte mindent, akár épségben földet érünk, akár kolosszálisat bukunk: a forgásokat, az elért magasságokat, távolságokat. Ugyan nagyon tisztességesen összerakták a program eme részét, de azért a gyönyörû törések ellenére egy idõ után unalmassá válik a móka, hiszen a levegõben csak az iránygombokat használhatjuk, nem tudunk Tony Hawk-szerûen változatos csúszásokat, megkapaszkodásokat produkálni. Ráadásul nagyon kevés ilyen pálya van, amik viszonylag hamar ki is ismerhetõek.
A másik szokatlan játékmódunk sem lesz teljesen ismeretlen. A fejlesztõknek valószínûleg nagyon tetszhetett a Féktelenül címû film, az egyik játékmódban ugyanis nem a minél gyorsabban történõ célba érés számít, hanem hogy folyamatosan egy bizonyos sebességhatár fölött maradjunk - ami minden ellenõrzõ pont után növekszik. Autónk tetején pedig ott ketyeg a bomba, ami ha csak egyetlen másodpercre az adott sebesség alá esünk, roppant látványosan felrobban velünk együtt. A gyõztes természetesen az, akinek járgánya a legkésõbb, illetve egyáltalán nem robban ripityára. Többjátékos módban hihetetlen adrenalinbomba, amikor három játékos egymást lökdösve próbálja a kiálló tereptárgyakba „beakasztani” a többieket, miközben természetesen mindenki kínosan ügyel saját sebességére is. Hasonlóan jó szórakozást kínál a sima deathmatch is: egy sorozatlövõvel és némi rakétával felszerelkezve a célunk minél több ellenfelünket totálkárosra törni. A rendszer teljesen ugyanúgy mûködik, mint az FPS-ekben (azaz a látványos széttrancsírozásunk után pár másodperccel mindig újjáéledünk), csak nincsenek felvehetõ fegyverek és bónuszok - de így is hihetetlenül gyors és intenzív játékélményt nyújt.
Bár annyira nem különleges, jópofa az ugrató mód, ahol - mily meglepetés! - egyetlen célunk hogy egy rövid szakaszon felgyorsulva, majd az ugratóról elrugaszkodva minél messzebbre repítsük járgányunkat. Ennél nagyságrendekkel izgalmasabb és egyedibb a bombaátadásos móka. Egy nagy arénában valamelyik versenyzõ egy bombával a kocsi tetején kezd. Az egyszerû fogócskához hasonlóan ezt egyszerû érintéssel át lehet adni bármelyik társunknak, aki ugyanígy szabadulhat meg veszélyes terhétõl. A szerkezet egy elõre meghatározott idõpontban robban, és csak az zúzódik pozdorjává, akinél a detonációkor a bomba birtokában van. Õ lesz a kör vesztese, aki nulla pontot kap; akik szerencsésen túlélték a menetet, egy ponttal gazdagodnak, az a versenyzõ viszont, aki átadta a végül pórul járt sofõrnek a bombát, három pontot tehet zsebre. Az egyszerû, de annál szórakoztatóbb játékmód rendszerint igazi hajtépõs végjátékot hoz, amikor a kisebb-nagyobb koccanások nyomán nem ritkán fél másodpercenként változik a bomba helye, ráadásul a passzív, elbújós taktika se mûködik, hiszen egy-egy pontokkal nemigen lehet nyerni.
       
Rövid, de tömör gyönyör
Valamennyi játékmódban lehetõségünk van némi ideiglenes sebességtöbbletet szereznünk: a turbónk aztán néhány másodperc feltöltõdés múltán ismét bevethetõvé válik. Ennek taktikus kezelése elengedhetetlen a gyõzelemhez - fõleg arra kell figyelnünk, hogy ne hevüljön túl, mert ekkor hosszabb idõre válik használhatatlanná. Pálya- illetve beállításfüggõ, hogy mikor milyen fegyvereket vethetünk be riválisaink ellen: egy sima körversenyt is igen izgalmassá tehet, ha minden autóból rakétaeregetõ csövek meredeznek kifelé.
A számos ötletes játékmód fantasztikus változatosságot ad a játéknak - fõleg, hogy mindegyik megvalósítása igen jól sikerült, egyiket se érezzük tehernek karrierünk során. Az igazi gond az, hogy a különbözõ játékformákba alig van idõnk kellõképpen belemelegedni, olyan gyorsan vége lesz a karrier módnak. Azt az alig húsz pályát gyakorlottabbak egy laza délután alatt lenyomhatják, köszönhetõen annak is, hogy ellentétben az egyszeri versenyekkel, itt nem tudunk nehézségi szintet választani. További nagy szívfájdalom, hogy az úgynevezett történet mód átvezetõ jelenetei unalmas szövegdarálásból állnak: derék afroamerikai társunk igen homályos és összefüggéstelen módon, bármiféle körítés nélkül mesél a versenyszervezési módszerekrõl, megpróbáltatásokról, de gyakorlatilag nincs igazi történet, a verseny elõtti szövegeket automatikusan fogjuk átugrani az elsõ pár futam után. Ráadásul az egyes bajnokságok teljesítését még az intróhoz hasonló frankó videóval se jutalmazza a program. A versenyek nehézségi szintje általában igen alacsony szinten mozog, bár néha itt-ott, teljesen véletlenszerûen becsúszik egy-egy sokszorta nehezebb futam is - például a legelsõ terepen történõ checkpoint-vadászatunk az egész játék második legnehezebb megpróbáltatása.
Elenyészõ RPG-rész is helyet kapott a játékban: a versenyeken nyert, elõre megszabott összegekbõl új autókat vehetünk, amiket külön-külön teleaggathatunk extrával. Vehetünk kétfajta páncélt, rakétát, pajzsot, roncsolót - ezekhez semmiféle leírás nem jár ugyan, de teljesen triviális, hogy mikor miket kell megvenni: egy nagy deatchmatch meccs elõtt például „véletlenül” pont lesz már pénzünk egy komolyabb páncélra.
A karrier mód végigtolása után ugyan lehetõségünk van minden megismert pályán a szabad ámokfutásokra, mindent pontosan beállíthatunk, de ezt az alacsony pályaszám miatt valószínûleg hamar meg fogjuk unni. Ekkor kerül a képbe a Crashday többjátékos módja: ezeket a mókákat egyértelmûen, szinte kivétel nélkül a felebarátaink elleni küzdelemre találták ki (akik pár menet után már esetleg félig sem maradnak a barátaink…)! Interneten vagy helyi hálózaton keresztül hihetetlenül izgalmas deatchmach-eket, checkpoint-vadászatokat, de fõleg bombaátadós fogócskákat játszhatunk. Legalább olyan adrenalinpumpáló majdnem mindegyik, mint bármelyik FPS, bárki bármikor könnyedén be tud szállni a mókába, nem szükséges különösebb pályaismeret, a kocsik viselkedését pedig semmi perc alatt meg lehet szokni.
Billentyûzet mint kormány: tökéletes
Az irányítást egyértelmûen billentyûzetre tervezték: autóink tökéletesen irányíthatók a legalapvetõbb beviteli eszközzel is, kormányunkat akár el is felejthetjük (a program amúgy sem támogat erõvisszacsatolást). Az egyetlen frusztráló dolog az lehet a vezérlésben, hogy igen nehézkes egy nagyobb csata közben a gáz, a turbózás, és az irányítógombok veszett nyomkodása, és a folyamatos lövöldözés mellett még egy-egy rakétát is elereszteni, arról nem is beszélve, hogy sok billentyûzet nem is bír el egyszerre ennyi nyomva tartott billentyût (ilyenkor erõs Mortal Kombat déjà vunk lehet). Az ilyen kellemetlen szituációk elkerülése érdekében érdemes lehet esetleg gamepadet beizzítanunk, bár nekem a kontrollerhez szokott kezeimmel is sokkal könnyebben ment a billentyûzetes irányítás.
A grafika a kis fejlesztõcég ellenére teljesen rendben van. Bár nincsenek igazi dinamikus fény-árnyék hatások, és a textúrák, a környezet részletessége a kimagasló, semmi szemet szúró negatívummal nem fogunk találkozni. Teljesen egyértelmû, hogy a játékot az autók törésmodellezésére hegyezték ki: valami egészen borzasztó módon összezúzhatjuk járgányunkat, mindenünk behorpad, leszakad, megsemmisüléskor pedig a Burnoutot megszégyenítõ robbanások és roncsolódás közepette megy tropára a gép. A zenékkel ugyanaz a bajom, mint a pályákkal: nagyon jól eltaláltak, mindegyik rock és elektronikus szám (szabadon választhatunk stílust) tökéletesen adja vissza az idióta játékmódokhoz járó könnyed hangulatot, de alig van belõlük néhány, s így hosszútávon pedig könnyen unalmassá válnak. 
Multiban az igazi!
A Crashday a feltétlenül kipróbálandó játékok közé tartozik minden multiplayer-huszárnak, és/vagy annak, aki szereti az elvontabb autóversenyeket,  a kevés pálya ellenére egyedi, adrenalindús játékélményben részesül bárki, aki belevág. Azon sem lennék meglepve, ha egy nagy LAN partin ez a játék vinné el a pálmát, mint a legjobb, legintenzívebb, bárki által villámgyorsan megtanulható játék.