A szkizoid személyiség
A szkizoid személyiség abszolutizálja az önmagává válást, és fél az odaadástól. Ezért jellemzõ rá a kifejezett \"önmagában való lét\", élvezi a hosszú idõn át tartó egyedüllétet. A szkizoid személyiség embertársai szemében hûvösnek hat, visszafogott és távolságtartó. Közte és a külvilág között \"kapcsolat-szakadék\" tátong. Érzelmi kapcsolatokba csak a tárgyilagos tartalmak útján megy bele, ha egyáltalán megtesz ilyesmit. Ilyenkor valamennyire visszaszorul kapcsolatiszonya, és titkon érzelmek is elõtérbe kerülnek életében. Mivel kerüli mások közelségét, hiányoznak belõle a másokról és önmagáról alkotott, a valóságnak megfelelõ elképzelések. A reális önképhez szükséges visszajelzésekben és kiigazításokban való hiányai oda vezethetnek, hogy látszatvalóságokba és képzelõdésekbe bonyolódik, egészen az õrült képzetekig.
A szkizoid ember abban a kétségben él, hogy élményei és benyomásai vajon csak belsõ világához tartoznak-e, vagy a külsõ valóságban is van-e alapjuk. Nem biztos az észleléseiben, nem tudja, hogy csupán kivetítések-e, vagy van valóságalapjuk. E bizonytalanság a tájékozósádás biztosításához egy viselkedésrepertoárt léptet életbe: az érzékszervek és az intellektus élesedését és az érzelmek kikapcsolását. A szkizoid kritikus és éles megfigyelõi például egy beszélgetés leghalványabb árnyalatainak is. Világos és érzelgõsségtõl mentes magatartásuk miatt a szkizoidok egy-egy csoport számára igen konstruktívak.
Riemann szerint a szkizoid személyiséget élettörténetileg az a kora gyermekkori tapasztalat alapozza meg, hogy valaki - teljes személyiségében vagy egyes testi jellemvonásaiban - tehernek, zavarónak és nem kívántnak érzi meg. A gyermekek - másokra utalva és gyámoltalanul - nem tapasztalja meg az odafordulásban a szükséges állandóságot. Ez úgy történhet meg, hogy a szülõk megbízhatatlanul ápolják gyermeküket, túl sokszor hagyják egyedül, és érzelmileg kiéheztetik.
A kísérõ lelkigondozó számára itt mindenekelõtt az a feladat jelentkezik, hogy a \"szkizoid\" vagy \"távolságtartó\" típussal egyáltalán kapcsolatot teremtsen. Emelett nem szabad hagynia, hogy a beszélgetõpartner nyílt vagy burkolt fenntartásai elbátortalanítsák. A kísérés folyamatban a lelkigondozó a másik érzéseinek, valamint a valóságnak a szó legszélesebb értelmében vett ügyvédjévé lesz. Minél erõsebben bocsátkozik bele a szkizoid személyiség e kettõbe, annál inkább elválik az önmaga által fixált létbiztosítástól, és lesz végül nyitott a végtelen Isten felé.
A depresszív személyiség
A depresszív személyiség abszolutizálja az odaadást, és fél az önmagává válástól. Ez azt jelenti, hogy ez e típusba tartozó emberek egyes vonatkoztatási személyeket túlértékelnek. Úgy érzik, rájuk vannak utalva, nélkülük nem életképesek. A depresszív személyiség tehát minden árat megad azért, hogy a másik odafordulását megtartsa. Az együttélésben mindenekelõtt saját életszükségleteirõl mond le, egészen az önfeladásig. Ez jól megmutatkozik például abban, hogy kitér a viták elõl, viselkedésrepertoárj ából hiányzik az, hogy valamit követelne, vagy valamire nemet mondana. A depresszív emberek rendkívül békeszeretõk, segítõkészek és elõzékenyek, agresszióikat kifelé rosszul tudják levezetni. Viszont kíméletlenül támadják saját személyüket szemrehányások és önvád formájában. Az ebbõl következõ kisebbségi érzés kiegyenlítõdést és jóvátételt követel, elég gyakran \"teljesítmény\" formájában.
A depresszí személyiség élettörténeti pszichogenezisével kapcsolatban Riemann mindenekelõtt a korai gyermekkor különbözõ traumatikus eseményeire gondol:
-azok a szülõk alapozzák meg a függõségben és önállótlanságban megnyilvánuló depresszív regressziót, akik gyermeküket meg akarják tartani kicsinek, a szoptató anyamellre fixálják, azaz az élet minden kellemetlenségét távol akarják tartani tõle.
-az egészen ellenségességig túlzott nevelõi szigor a gyermekben a kissebrendûség kitörölhetetlen érzését kelti.
-a szülõkrõl való leváláshoz szükséges életfontosságú agressziók és autonóm impulzusok elnyomása önmagával szemben ható agresszióhoz vezet.
A kényszeres személyiség
A kényszeres személyiség esetében különösen elõtérbe kerül az állhatatosság, a tartósság és biztonság iránti igény. Arra törekszik, hogy minden úgy maradjon, ahogy van. Minden változás félelemmel tölti el, nem bízik semmilyen új dologban. Riemann úgy jellemzi az ilyen embert, mint az \"élet hó nélkül gyakorló síelõjét\", aki írtózik a kockázattól és a merészségtõl, és úgy véli, óvakodnia kell minden esetlegességtõl, még a legvalószínütlenebbt õl is.
A kényszeres emberek mereven ragaszkodnak a visszatérõ családi rituálékhoz, nem képesek \"igent\" mondani a \"lesz\"-re és az \"elmúlt\"-ra, arra, hogy minden \"folyamatban\" van. Félnek az elmúlástól, és abban az illúzióban élnek, hogy útját tudják állni. A kényszeres személyiség hajlik a fösvénységre, a pedantériára és az \"üres fecsegésre\". Mivel az ilyen ember kapcsolataiban az érzéseket is igazán \"takarékosan\" adagolja, illetve pénz- és idõráfordítás- ügyekben kínos pontossággal, gondolatban \"könyvel\", partnere gyakran lenézettnek és megalázottnak érzi magát.
A kényszeres személyiség élettörténeti kialakulásában jelentõs a kettõtöl hároméves korig tartó anális szakasz. Ahol a gyermeknek más nagyon korán (szoba)tisztának kell lennie, és a \"piszkossá válást\" szigorúan büntetik, ott számára a piszok és a rendetlenség élménymezejében félelem és bûntudat keletkezik. A kényszeres személyiség szigorú felettes énbe kebelezi be a szülõi büntetéstõl való félelmét, és tervezéssel, ellenõrzéssel próbálja elérni, hogy egyáltalán ne kerüljön felszínre.
A lelkigondozónak az a feladata jut a kísérés során, hogy a kényszeres személyiséget legalább vlamennyire megszabadítsa az aggályos, félelmekkel teli parancsolatok és gyakorlatok fixációiban megnyilvánuló, szigorú felettes énjének parancsaitól.
 

A hiszteroid személyiség
A hiszteroid személyiséget a változás, a kockázat és a szabadság túlhangsúlyozásáról ismerhetjük meg. Fél a korlátozástól, a rögzítettségektõl, a tradícióktól és a szabályozottságtól. A dolgok állandó várakozásában él. A pontosság és az elõrelátó tervezés idegen tõle. A hiszteroid személyiségnek megvan a saját logikája, amely nem feltétlenül ismeri el e tények világát. Így esetükben gyakran találkozunk irreális csodavárással: \"csak lesz valahogy\", \"csak megváltozik valahogy\". Fejét a homokba dugva azt reméli, hogy leküzdi a nehézségeket. A kellemetlen dolgokat elfojtja, az a szubjektív meggyõzõdés uralkodik el benne, hogy az élet boldogsággal tartozik neki, és azzal, hogy minden kívánságát eljesíti.
A hiszteroid személyiség további jellemzõje, hogy a lelki dolgokat testiekbe fordítja át. A lelki problémáikat drámai, pszichoszomatikus betegségekben \"szimbolizálják\": többek között bénulásban, ájulási rohamokban, migrénben. Így egész testük a közlés eszközévé válik. Ez azonban nemcsak az öröm és a rokonszenv kifejezésére érvényes.
SEMELYIK SEM TALÁLHATÓ MEG KIZÁRÓLAGOSAN EGY EMBERBEN ÉS NEM FELTÉTLEN CSAK EGY DOMINÁLHAT!