Az csúnya baleset.
HAverom Lipótmezõn volt a sárgaházban biztonsági, vagy minek nevezzem. Aki a krónikus diliket fizikálisan rendbeszedi, ha robbannak.
Volt egy kiscsaj, és mondták havernak, hogy nem szabad hozzászólni, mert annyira örül, ha valaki csak köszön neki, hogy bepisil és napokig csak arról beszél.
Mikor haverom ült a portán, a csaj meg ment be sétálóról, haver mindig integetet neki és küldött egy puszit...
Mondanom se kell, a csaj naponta többször összehugyozta magát, szegényke. De legalább boldog volt.
Volt egy fószer is, aki azt hitte, hogy még háború van. ezek meg vittek be neki egy távcsövet, rohamsisakot, terepruhát meg egy hatástalan AK-t.
A kezébe nyomták, és mondták neki, hogy menjen fel a legmagasabb pontra, és figyelje, mikor jön az ellenség.
Szegény fószer egész nap távcsõvel hesszelte a környéket.
Lipótról jut eszembe:
Exemmel sétáltunk arrafelé, és nem tudtuk, hogy hol vagyunk, valami fás területen lyukadtunk ki, kis ösvénnyel.
Sétálunk-haladunk, látunk egy srácot iylen lepusztult melegítõruhában meg papucsban, vele egy csaj, fürdõruhában és klumpában. Mellettük gyógyszerek.
Na mondom, fasza, valami drogosok. Megyünk tovább, erre jönnek szembe hasonló egyedek. Beszélgetünk ex-el, hogy tuti valami jamboree van és mindenki tiszta kész, vagy a diliházból szöktek.
Kiértünk a fák közül, valami sárga épülethez tévedtünk. Nevetek, hogy tuti diliháznál vagyunk. Haladunk tovább, és akkor látjuk kiírva, hogy Lipótmezõn vagyunk.
Érdekes volt belegondolni, hogy bárki ki tudna onnan menni a kiserdõn keresztül, nem lehet nehéz, ha mi meg simán bementünk.
A meglepetés akkor volt, mikor mentünk kifelé, és egy kerítés mögül vagy 15 kisgyerek elkezdett ordibálni:
- Gyertek ide játszani velünk! Labdázni-babázni!
Mondanom se kell, iszkiriztünk kifelé. Ez volt a legdurvább az egészben, úgy ordibáltak felénk a gyerekek, mint a Kukorica GYermekei-ben.
